Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-06-24 / 26. szám

DftNemUM A debreceni temetés Mikor az ország fővárosát éri ismételten is bombatámadás és a pusztítás és halál válogatás nélkül végzi öldöklő munkáját, mindnyájan úgy érezzük, hogy közös tulajdonunkban és össze­tartozó testvéri közösségünk­ben vallunk kárt, szenvedünk veszteséget. Mikor legutóbb eddig megkímélt vidéki váro­sokat, sőt csendes és kicsiny falvakat dúlt fel és rombolt össze a légitámadás, mikor olyan magyar városok nevét és gyászát olvastuk, amelyek a nyugodt és alkotó magyar élet központjai voltak mindnyájunk szemében, — éppenígy a test­véri gyász és a közösséggel való szenvedés érzése kelt fel szí­vünkben. Egészen megható, eleven és drámai leírását olvas­tuk a Harangszó legutóbbi szá­mában dr. Pass László debre­ceni lelkész tollából a debre­ceni áldozatok temetésének az­zal a főcímmel: „Közelebb ke­rültek egymáshoz és Istenhez az emberek“. Valóban úgy érezzük, hogy ez történt és úgy érezzük, hogy ez ennek a kö­zös szomorúságnak egyik vi­gasztalása. Azt olvastuk, hogy a több száz koporsó körül tíz­ezernyi mélyen hallgató, ko­mor ember várt a temetésre. A debreceniek ugyanis kemény emberek — mondja a cikk. Azután megérkeznek a temető papok. A református püspök csókkal köszönti a katolikus prépostot, a görögkatolikus plébánost és az evangélikus lel­készt. A református püspök Ábel véréről olvas a Bibliából, mely az égre kiált és szól Jézus véréről, mely örök életet sze­rez. Ezután együtt mondják el lelkészek, gyászolók, polgárok, katonák az apostoli hitvallást. A katolikus prépost által vég­zett temetési szertartás közben a református többségű városi énekkar énekli a Circundedé- runt me-t. A görögkatolikus plébános magyar nyelven végzi a temetést. Az evangélikus lel­kész nemcsak a saját egyházá­hoz, hanem a többi egyházhoz tartozó áldozatokért is imádko­zik és kér hitet és vigasztalást a minden felekezetű életben- maradottak számára. Majd a sok német, evangélikus hősi halottért, akiknek koporsói ott vannak a debreceni áldozatok koporsói mellett, mond német nyelven imát. A német altábor­nagy meghatottan köszöni meg a közös részvétet is és a magyar lelkész imádságát is. Valami kimondhatatlan felemelő érzés töltötte el a sokezernyi embert. Ezen a közös debreceni teme­tésen közelebb kerültek egy­máshoz és az Istenhez a szívek. Mélyet sóhajtva tesszük le a temetés beszámolóját. íme, ön­kéntelenül kicsap belőle a nagy tanítás: Bármi történik az em­berek között, bármilyen szen­vedéseket okoznak bűnös mó­don egymásnak, bármilyen va­dul garázdálkodik közöttük az Antikrisztus, Istennek hatalma van ahhoz, hogy a véresre szo­rított szívek közelebb kerülje­nek egymáshoz és együtt köze­lebb kerüljenek Istenhez. Be kell vallanunk, hogy lett volna erre jobb idő és könnyebb lecke is, de ha akkor elutasították az emberek és az országok az Istentől való figyelmeztetése­ket, legalább most közeledje­nek egymáshoz és alázkodja- nak meg Isten előtt. A búza előbb elhal a földben, mielőtt sarjadás indulna belőle. Ügy látszik, sok bűnnek, sok gyűlöl­ködésnek, testvértelenségnek és kárvallásnak kell előbb szinte halálba vinni emberi szíveket, hogy új érzések sar­jadjanak belőlük. Elférnek egy­más mellett Isten teremtett emberei az élők földjén és az élet dolgaiban minden különb­ség ellenére is éppenúgy, ahogy a debreceni temető református, római katolikus, görög katoli­kus, evangélikus, magyar és német halottai elfértek egymás mellett és ahogy sírjaik olyan szorosan vannak most közel egymáshoz, mint amilyen közel lehettek volna egymáshoz ők is életükben. Meg vagyunk győ­ződve arról, hogy Isten soha nem ad annyi hatalmat sem embernek, sem ördögnek, hogy elpusztíthassa a világot. Akik megérik e mostani világégés végét, legyenek majd egyek reménységben, munkában, imádságokban és legyenek majd közelebb Istenhez boldo­gabb időkben is . . . K. L. 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom