Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-06-03 / 23. szám
mmusELEí Öröm A pünkösd előtti hét már a Szentlélek bizonyságtételének hete volt Budapest protestáns templomaiban. Egy héten át minden este megtöltötték a főváros 11 evangélikus, 17 református és egyéb protestáns templomait és istentiszteleti helyeit, összesen harminckettőt azok, akiket a Lélek indított a befelé való fordulásra, a hazafelé való fordulásra, — régi ismerősük: a tékozló fiúval való újabb találkozásra, hogy sorsában, életében, bukásában és megmentésében a maguk életére, sorsára, bukásukra és megmentésükre ismerjenek. — Voltak plakátok az utcákon is, meghúzódva a kiabáló hirdetések között, voltak elfutó híradások még a mozikban is, bőségesen voltak röpcédulák, de nem ezekre építettünk, hanem Isten Szentlelkének hívogató, ébresztő, jóra vezérlő indítására és nem csalódtunk. Máskor egyszerre az egész városnak csak egy-egy helyen szó- j lalt meg az evangélizáció és ör- ; vendeztünk szivünkben, hogy ! megtelt a templom, — most minden templom telt meg, az aggodalmaskodás megszégyenült és nagyon szerényen állapítjuk meg, ha azt mondjuk, hogy legalább tízszer annyi lélek tárult ki most az evangélizáció előtt, mint eddig bármikor . . . Mindenütt ama régi tékozló fiú beszélt, akinek örök képét hagyta reánk Krisztus Urunk j a Lukács írása szerint való ( evangélium 15. fejezetében. A bűnös ember, akit elvitt hazulról a szabadság igézete. Evan- gélizáló lelkipásztorok és bizonyságtevő megtérők a maguk szavaival és kimeríthetetlen sokféleségben mutatták meg Isten színe előtt e világ és sa- i ját életük rokonságát a megté- j résre és kegyelemre szoruló tékozló fiú életével. Sokfélék voltak s mégis ugyanazonosak. Bűnösök, akiket megszánt a mindent felülhaladó szeretet. Elveszettek, akiket megtalált a kegyelem. Bűnökben megholtak, akiket feltámasztott új életre a szeretet és kegyelem együttvalósága. Hitre ébresztettek, vagy most hitre ébredők, akik most szégyenkezve fogják megtapasztalni, hogy mennyire nem lehetetlen azt vallani: élek pedig többé nem én, hanem él én bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában j való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. Ennek az evangélizációnak áldása is azon fordul, hogy átérezzék és életük uralkodójává tegyék ezt a hitet a szivek. E sorok írója minden este más templomban, más-más evan- gélizáló lelkész igehirdetése közben figyelhette az arcokat, megláthatta a könnyeket, érezhette a szivek levegőjét és maga is mindenütt szólhatott ezekhez a testvérekhez. Nagy tapasztalat volt ez arról, hogy milyen szomjasak és éhesek a lelkek, ! milyen bőségesen adja Isten Szentlelke a mennyei kenyeret és az örökéletre buzogó víznek a forrásait. Érezni lehetett, hogyan nyílnak meg a belső látások, mint felejtik el és menynyire földi dolognak érezik a meggyötört emberek a háborút és mint lesz előttük egyetlen fontos dologgá megtérésük, hitük, üdvösségük. Isten szere- tete fénylett fel a szemekben, a kegyelem után való vágyakozás dobbant meg a szivekben, erők sarjadása indult és hármas harangszóval kondult egybe a szeretet, a megváltás, a kegyelem . . . Az egész Két felett minden templomban és minden figyelő szívben az öröm fehér felhője lebegett. Csendes, hálálkodó, fogadkozó, kicsordulni készülő öröm. Ez tanítja meg a szegény embert arra, hogy el- higyje a mennynek, az angyaloknak és magának az Istennek az örömét minden egyes megtérő felett. Ez a megérzett és elhitt szeretet megfürödhetett közben a bűnbánat megkeseredett könnyeiben: annál tisztább lett a könnyhullató ember szivében. Bármi történt eddig bárkivel és bármi történik ezután, már megtörtént vele a legnagyobb: megtapasztalta Isten kegyelmét Krisztusban, az ő Megváltójában . . . ,,Az Isten szeretete kiáradt a mi sziveinkbe a nekünk adott Szentlélek által . . .“ (Róm. 5:5.) K. L. 1
