Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-03-18 / 12. szám
Kossuth és az unió 1841-ben gróf Zay Károly, az evangélikus egyház akkori egyetemes felügyelője (főkormányzója), felszólítást intézett a magyar protestánsokhoz a hazai evangélikus és református egyház egyesülése érdekében. Felszólításának országszerte nagy visszhangja támadt. A következő pár sorban azt igyekezünk megírni, milyen álláspontot foglalt el ebben a kérdésben a mindenkori magyarság egyik legnagyobb szelleme, az evangélikus Kossuth Lajos. Az unió eszméjét a legnagyobb elismeréssel és örömmel fogadta, mert tőle az amúgy is tagolt magyarság megerősödését remélte. Érveinek felsorakoztatásánál azonban szem előtt kell tartanunk, hogy Kossuth állásfoglalását nem mérhetjük le a ma evangélikus teológiájának mérlegén, mert Kossuth a saját kora saját evangélikus egyházi közvéleményének meggyőződését fejezte ki, amikor az unióról írt és beszélt. Dogmatikai vagy tanbeli állásfoglalást hiába is keresnénk nála. Számára döntő szempontok: a nemzet érdeke, az adott helyzet és a felvilágosodás eszmevilágából fakadó érvelés. (Viszont ezért elmarasztaló ítéletet mondanunk Kossuth állásfoglalása miatt éppen olyan igazságtalan, mintha ötven év múlva elmarasztaló ítéletet mondanának felettünk egy új teológiai szempont talaján állva mai teológiai állásfoglalásunk miatt.) Azt már említettük, hogy Kossuth a két protestáns egyház egyesülését nemzeti szempontból tekintette sürgősnek és döntőnek. Ugyanakkor azonban világosan látta azt is, hogy az unió nem lehet tanbeli, avagy dogmatikai egyesülés. Az unióból egyelőre csak egy közös protestáns egyházi keret megvalósítását remélte, melyen belül minden evangélikus és református hivő a saját hitvallásos meggyőződése szerint élheti a maga keresztyén életét. Igen érdekes érvelése. Azt irja, hogy ahol az egyesülés a tanra is kiterjed, ott az uniált felekezetek részéről ,,óhitüek“ maradnak fenn, akik egyházuk történeti múltjával szakítani nem akarnak. így két felekezetből három vagy négy támad. Ahol pedig kormányhatalom erejével igyekeznek az uniót megvalósítani. ott a lelkiismereti szabadságon, a XIX. század jellemén és a protestántizmus szellemén követnek el erőszakot. Az unió további és tartalmi fejlődését — jellegzetesen a XIX. század protestáns eszmevilágának megfelelően — „csak a protestántizmus alapelvét tevő szabad észhasználat lassú működése“ révén véli elérhetőnek. (Pesti Hirlap, 1841. évf. 22. szám.) A szabad észhasználatban rejlő lehetőségek kiteljesülését a közös protestáns iskolai neveléstől várja, még pedig úgy, hogy közös protestáns fő- és középiskolákat kell felállítani. Bennük a tanárok alkalmazása független legyen a felekezeti szempontoktól, csak a vallástanítás végzésére legyen mind a két protestáns felekezetnek külön tanerője. Kossuth tehát egyáltalán nem gondolt arra, hogv az uniót egy-kettőre megvalósíthatják. Ö tulajdonképpen az uniónak csak az előmunkálatait szerette volna a megvalósulás stádiumáig — tanítás és nevelés révén — eljuttatni. Érdekesek és reálisak az unió megvalósulását elősegítő és akadályozó tényezőkre vonatkozó megjegyzései is. Az egyesülést elősegítő tényezők szerinte: 1. Az evangélikus egyház belső felépítésében néphatalmi. (Demokratikus.) Ez nem azt jelenti — írja Kossuth .—.. hogy egyházunk beligazgatásában minden evangélikus egyháztag részt- vesz, hanem azt, hogv minden egvháztag részt vehet benne. Azaz mindenki számára adva van a lehetőség, hogv saját felelős állásfoglalása szerint döntsön az evangélikus egyház minden kérdésben. 2. Elősegíti az uniót az is, hogy a református egyház hierarchiális vezetése a magvar nemzetiséghez hűségesen ragaszkodik. Ugyanakkor azonban a református egyháznak ez a hierarchiális iránya akadályozó tényező is, mert zárt egvházkormánvzati rendszerénél fogva a néphatalmi elvet érvényesülni nem engedi. Másik akadályozó ok Kossuth szerint, hogv7 az evangélikusok között valóban volt egy párt (azonban sokkal inkább nemzetiség), amely' vallását a szlavizmus érdekeivel igyekezett azonosítani. Mindezek az akadályok azonban, hirdeti Kossuth, legyőzhetők. Az unió a tantételekhez nvúlni egyelőre nem akar. Hogv aztán az eljövendő nemzedékek, melyek már az említett és új szellemű közös nyiban töltik be hivatásukat, ameny- nyire szolgálni tudnak nemzetüknek. A keresztyén egyházak nemzeti szolgálatának jelentőségét bizonyítja az is, hogy igazi nemzetnevelés csak a példaadás útján haladhat. Az egyházak neveljenek példaadó életre. Nem elég csak hirdetni a békességet, de gyakorolni is kell azt. Dogmák a. hit világába valók. Ott van a helyük, de nem szabad, hogy akadályok legyenek a nemzeti szolgálat közös munkaterén. Hirdessék az egyházak, hogy életet áldozni is tudni kell a hitért, mert csak így tudunk életet biztosítani lelkűnknek is és a szociálisabb, tisztább nemzeti jövőnek is. Az előadásokat D. Kapi Béla foglalta össze és köszönetét mondott az előadóknak. Fáy István vallás- és köz- oktatásügyi államtitkár, az Irodalmi Társaság világi elnöke a jobb jövő reménységével zárt be az előadói estet. Most tartotta évi közgyűlését is a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. A közgyűlést D. Kapi Béla püspök nyitotta meg. Megemlékezett az Irodalmi Társaság hajdani vezetőjének, báró Bánffy Dezsőnek születési centenná- riumáról s kegyelettel búcsúztatta a kiváló történészt, Török Pált, a Társaság volt főtitkárát és a kiváló protestáns írót: Harsányi Zsoltot. Ezután melegen üdvözölte az új világi társelnököt, Fáy István vallás- és közoktatásügyi államtitkárt, aki székfoglalójában nem kívánt programmot adni, hiszen a nagvmultú Irodalmi Társaság feladatai és munkaköre régen kialakultak már. Rámutatott azonban arra, hogy maga az Irodalmi Társaság is tudatában van annak, hogy a szellem egyensúlyát csak hitbeli elmélyülés biztosíthatja. A letelt munkaévről dr. Szabolcska László főtitkár terjesztett elő jelentést, dr. Kerecsényi Dezső egyetemi tanár a Protestáns Szemle elmúlt évéről számolt be, Kesztler László íőpénztáros pedig a számadást és a költségvetést ismertette. Dr. Ravasz László püspök indítványára az eddigi tisztikart újból egyhangúlag megválasztották. (MÉ.) Szóvátesszük ... az egyik déli lap cikkét, amelyben arról van szó, hogy „ragályos alkoholizmus tört ki Budapesten s ennek a szenvedélynek társaságbeli úrihölgyek, fiatal lányok és asszonyok hódolnak”. Való igaz, aki az utóbbi időben ú. n. „úri társaságokban” megfordult, megdöbbenve vehette észre, hogy a régen olyan szelíd és jólnevelt dámák most versenyre kelnek az ivás- ban gavallérjaikkal. Ezelőtt nem is olyan sok évvel, még szégyen volt, ha egy hölgy „spicces” lett egy-két pohár likőr elfogyasztása után, ma az a szégyen, ha valaki nem iszik versenyt a férfiakkal. Nem akarunk általánosítani, de szégyenteljesnek találjuk, hogy éppen a felsőbb társadalmi osztályok nőtagjai járnak elől ilyen rossz példával. Nem akarunk közmondást sem idézni, csak azt a meggondolást vetjük fel: mit szólnának hozzá, ha háztartási alkalmazottjuk követné jó példájukat? Ez a kétségen kívül „háborús jelenség” a nemzet erőinek nem
