Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-03-11 / 11. szám
mnombet Kossuth Lajos emlékezete Március 20-án lesz 50 éve annak, hogy Kossuth Lajos idegen földön, hazájától távol, meghalt. Ezen az évfordulón méltóképpen kell megemlékeznünk nemzetünk egyik legnagyobb hőséről, aki hozzánk evangélikusokhoz mindenkinél közelebb áll, mert hiszen mi adtuk őt a hazának. Ma, amikor nehéz megpróbáltatások között az egész világot megremegtető viharban várjuk a szebb és jobb magyar jövendő felvirradását, amikor a magyar szabadság és függetlenség mindennapi imádságunk tárgya lett, amikor háborgó világban való méltó helyünk biztosításáért minden történelmi értékünket bele kell vetnünk a megmérettetéskor az igazság mérlegének serpenyőjébe: nem haladhatunk el méltó és komoly megemlékezés nélkül Kossuth Lajos halálának 50. évfordulója mellett. Egyházunk összes iskoláiban, úgy a népiskolákban, mint a közép- és középfokú iskolákban ünnepélyes megemlékezések lesznek Kossuth Lajosról. Március 19-én a vasárnapi istentiszteleten lelkészeink fogják ’ imádságba foglalni emlékét s hálát adni Istennek a benne kapott ajándékért. A budapesti Deák-téri templomban március 20-án, délelőtt 9 óra 30 perckor ünnepi istentisztelet lesz, melyet a rádió is közvetíteni fog. Egyházközségeink, egyesületeink és a Luther-Szövetségek készüljenek az ünnepre és maguk is vegyék ki a részt abból a munkából, amelyre különös szükség van nemcsak Kossuth személyét legutóbb ért támadások miatt is, hanem főként az ő életéből és hazaszeretetéből tanulható példaadás miatt. „Csak törpe nép feledhet ős nagyságot, csak elfajult kor hős elődöket.” Az országgyűlés két háza együttes ünnepi ülést fog tartani és a Vigadóban tartandó országos ünnepélyen Kállay Miklós miniszterelnök fog ünnepi beszédet mondani. Sokat panaszkodunk nehéz életünk miatt. Csakugyan minden napnak meg van a maga baja. A családapa, a háziasszony, a kereskedő, a termelő, a gyáros, a hivatalnok, a munkás abba se tudja hagyni a maga bajának elsorolását, ha egyszer elkezdette. Csak addig ülnek idegenül egymás mellett az utasok a vonat fülkéjében, míg valaki el nem kezd valamilyen megélhetési vagy beszerzési dologról beszélni és néhány perc múlva már mindenki hozzászól, egymásra licitál. Ha ezeket mind egymás mellé tennénk, úgy tűnne fel, mintha elviselhetetlenül nehéz, igazságtalan és tűrhetetlen volna az élet. Pedig mindazok, akik panaszkodnak, szemmel láthatóan jobban vannak öltözködve és jobban vannak táplálva, mint általában Európa legtöbb országában. Néhány nap előtt végighallgattam egy ilyen vasúti beszélgetést. S miközben hallgattam, eszembe jutott, hogy körülbelül két évvel ezelőtt felkeresett egy „Be az egyházba'* Az, Űj Magyarság 1944 február 29-iki számában írt e címen cikket Vajta Ferenc. E lapban a cikkíró sok nagyszerű külpolitikai cikkét olvashattuk eddig. Mint az „Ország” felelős szerkesztője, Vajta Ferenc kiegészíti és összefoglalja a napilap gyorstevékenységeit egy hetilap kiegyensúlyozottabb hangjával s ott is képviseli azokat az elveket, amelyeket fentebb említett cikkeiben is kifejezésre juttatott. Vajta Ferenc is elérkezettnek látta az idő arra, hogy foglalkozzék a Népszava szerkesztőjének azon kijelentésével, melyben felszólította a munkásságot, hogy az vegyen részt az egyház munkájában. Szakasits Árpád indítványát sokféleképen kommentálták hazánkban egyházi és világi emberek. De azt is megírták, hogy ebben a kezdeményezés még.s Tildy Zoltáné, aki, mint a Független Kisgazdapárt elnöke (különben szeghalmi református lelkész) felszólította pártját a szociáldemokrata párttal való közös működésre. Ebben már benne van ugyanaz a gondolat, amit a Népszava is kifejezésre juttatott s ezt tekintsük válasznak és hozzájárulásnak. Vajta Ferenc: Be az Egyházba? című cikkében, amelynél a kérdőjelet külön ki kell emeljük a hiteles közlés érdekében is, az egész kérdést főként a római egyház mérlegjére helyezve nézi és részben ezért is elutasító állásponton van e szándék tekintetében. Nem akarunk vitába szállani Vajta Ferenccel, nem akarunk tapsolni református lelkésztestvérünknek meglepő és érdekes vállalkozásáért s úgy érezzük, hogy Szakasits szerkesztő úrral való beszélgetésünkre is ad időt még a mai események gyorsított üteme is. Azt azonban a felsoroltakon kívül sok ok követeli, hogy az egész i kérdésről elmondjuk véleményünket. Egyházunk soha nem juttatott kifejezésre ellenségeskedést a szociáldemokrata párttal szemben. Nem tette sem a kilencszázas évek, a párt nagy előretörése idején, sem 1918 után, a párt vesszőfutása idején. Emlékezetünk szerint sem evangélikus lelkészeknél, sem egyházi sajtónkban nem szólalt meg ilyen irányú hang. Ebben a magatartásában befolyásolta az a meggyőződés, hogy soha nem kívánt a politikai pártok belső életébe beleavatkozni, de az is vezette, hogy a párt tagjaival egyházunknak semmi incidense nem volt. Ezeken a belső tapasztalatokon kívül külső országokból való ismeretei is fokozott figyelemre késztették a felelős egyházi férfiakat. Az Űj Magyarság külpolitikai cikkírója nem ismerheti egyházunk e téren gyűjtött tapasztalatait. A német evangélikus egyházban sok olyan lelkész tevékenykedett, aki II. Vilmos császár ideje alatt szívesen lett tagja a szociáldemokrata pártnak és ezek a férfiak úgy az egyházi, mint a munkásmozgalmak karitatív tevékenységében férfiasán látták el szolgálataikat. Sok olyan német evangélikus lelkészről is tudunk, akik a párttal való együttműködésüket lelki okokból megszüntették, a pártban viselt szolgálatukról nagyszerű leírásokat adtak, de ezek a könyvek sem akartak ártalmára lenni magának a mozgalomnak. A német expanzív politika, a Drang nach Osten mozgalom legrégibb harcosa, aki kiadta a nagy jelszót: Hamburg—Bagdad: Friedrich Naumann maga is evangélikus lelkész volt, egy ideig a szociáldemokrata pártnak tagja s csak a nagy világháború idején szüntette meg mindkét irányú tevékenységét, illetőleg szolgálatát s lépett a német háborús közgazda- sági politikai szolgálat kötelékébe. Meg kell állapítanunk azt is, amiről hazai újságjaink és maguk a munkáslapok sem beszélnek, hogy a skandináv államok legtöbbszöri szociáldemokrata kormányai a lehető legjobb viszonyt tartották fenn az evangélikus egyházakkal. Sok személyes beszélgetésben kérdezősködhettem dán, finn, norvég és svéd evangélikus lelkészektől egy emberöltő alatt s kérdésem mindig az volt, hogy miért van éppen szociáldemokrata kormány uralmon országukban s kire adták általában az egyházi emberek szavazataikat s mindkét kérdésemre állandóan és egyöntetűen az volt a válasz, hogy nekik a párttal eddig semmi kellemetlenségük nem volt. Ugyancsak egy emberöltő óta figyelhetem a magyar szociáldemokrata párt tevékenységét. Sajtóorgánumaikban sok kritikát olvashattam egyházunk és egyházaink ellen, viszont tanítottam sok
