Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-04 / 1. szám
WNCfllkUSELEÍ FILMKRITIKA Kék madár Maeterlinck világhírű költeményét filmen hármas szemüveggel néztük meg. Az első volt azoknak a szemüvege, akik Maeterlinck művét alaposan ismerik, költői szépségei időnként újra meg újra megitatják esztétikai gyönyörűségekre szomjas lelkűket. Ezeknek bizony kevesebbet jelentett a film, mint maga a költői mű. Ügy jártak vele, mint aki kezébe vesz egy hatalmas kanadai óriásdiót s mikor feltöri, a gyönyörű nagy héjban a vaddiófák mogyorónyi belét találja. A színes képek, bájos aquarellek között bizony elsikkadnak a Nóbel-díjas költői mű legdrágább értékei, a nagytávlatú és mély zamatú gondolatok, a gyermeki egyszerűség szimfóniája s nagyrészben a bájos könnyedségű szimbolika is, amely gyermeki szemmel és szívvel kutatja az élet legnehezebb és legösszetettebb kérdéseit. A második szemüveg azoké volt, akik magát a költői müvet nem igen ismerik. Olvasták valamikor régen, de a kis Tytii és Myltii nevén kívül több nem igen maradt meg bennük. Ezek ugyanazzal az örömmel fogadják, mint a film egyéb irodalomnépszerüsítő alkotásait, a Hucklebberry Finn-t, Tamás úrfí ka- landjai-t vagy Karenina Annát, Notre Dainei toronyért és hasonlókat. Ezek az „Óz, a csodák csodájáéhoz hasonló mesejátékot látnak benne, amelynek szimbolikája tisztább, érthetőbb és köl- tőibb, mint az Öz kanyargós és komplikált meséjének és az alapgondolata is nagyobb súllyal bír és sokkal erősebben kidomborodik, mint az Óz-nál. (Ott: „mindenütt jó, de legjobb otthon", vagy ilyesmi jött ki a hosszú meséből, itt: az élet legnagyobb kérdése, a boldogság a tétel, amely mint a „kék madár", sem a múltban, sem a jövőben nem található, hanem a jelenben olyan szivekben, amelyek szeretni tudnak.) Ennek a második csoportnak, amelyik nem tud arról, ihit vesztett a költői mű a filme- sítés által, csak azt tudja, mit adnak a gyönyörű színes képek, a kedves, bájos szereplők, újabb kellemes irodalmi rekapitulációt fog jelenteni a „kék madár" s áldani fogják a filmet, hogy poros, régi könyveket ilyen életteljes, színes formában tud újra élményükké tenni. Tökéletes azonban mégis csak akkor lenne a hatás, ha a íilm után most már kézbe kerülne maga a könyv is és íilm színeitől és képeitől segített fantázia összeszedegetné magának a költeménynek lel nem használt gyöngyszemeit is. A harmadik szemüveg azoké, akik sem Maeterlinckkel, sem a „kék madár"- ral nem találkoztak eddig még soha. Az ö élményük lehet a legfrissebb és legközvetlenebb Lélegzetvisszafojtva járják végig Tytillel és Myltillel a Múlt országát, együtt örvendeznek a kedves nagyapónak és nagyanyónak, akik nem haltak meg csak alusznak és mindig felébrednek, folytatják régi, bájos életüket, amikor valaki megemlékezik róluk a földön. Együtt utálják meg Tytillel és Myltillel a gazdagság kastélyát, együtt menekülnek az erdő haragja elől s együtt csodálkoznak a megszületendő gyermekek rózsaszín paradicsomában s együtt találják meg a „kék madarat" 6 Apróságok falusi gyülekezetekből Iskolameszelés. Faluhelyen nem az iskolát fenntartó testület vagy az egyházközség meszeli ki évről évre a népiskolákat, hanem nagy szeretettel és önzetlen buzgósággal végzik ezt a hivatást a családanyák. Némelyiknek négy-öt gyermeke is jár oda, némelyiknek egy-kettő. Az iskolára a protestantizmus mindig úgy tekint, mint a templom előcsarnokára. Valahogyan ez volt az érzésem akkor is, amikor T.-on megkérdeztem úgy augusztus végén az iskolát meszelő asszonyoktól, hogy milyen sorrend szerint végzik ezt a munkát? Mindenki kimeszeli-e legalább egyszer-kétszer az iskolatermet? „Ügy van az, kérem, hogy nem is annyira azok meszelik ki az iskolát, akiknek folyamatosan járnak ide gyermekei évről-évre. Van, akinek öt-hat gyermeke is járt és nem meszelte ki egyszer sem az iskolatermet. Nekem csak egy gyermekem járt ide, mégis évről-évre eljövök, hogy ezzel is adjuk meg a tiszteletet...” Mivel fűtsük az iskolát? Novembervégi dermesztő hideg volt. Elfogyott a fa és a szén, mert nagy szegénység szakadt a falura. Már- már csaknem előállott az a helyzet, hogy be kellett zárni a falu egyetlen iskoláját, amikor két jólelkű presbiterünk gondolkodni kezdett, mitévők legyenek. Talán tudatlanul is Reményik Sándor egyik költeménye gondolkoztatta őket: „Téli szél a tar gallyakat fújja, S mint az Isten égretartott ujja. Mint egy kigúnyolt, kikacagott álom, Állunk egyedül a nagy világon”. A két presbiter nem annyira tudálékossággal és az egyszerű embereknél többnyire meglévő tenniakarással, mint inkább szerénységgel és segíteniakarással beállított a falu lelkészéhez s azt mondotta: „Itt van az iskola előtt az a sokévtizedes akácfa, amely lassanként már úgy is el fog száradni, kivágjuk azt, nagytiszteletű uram, s fel is aprítjuk, így aztán lesz mivel fűteni az iskolában”. Emberek, akik segíteni akartak és segítettek is. Az önzetlen jótét gyümölcse. Az alábbi kis történet nem falun történt, de joggal helyet foglalhat ez is ebben a fejezetben. Egyik vidéki lelkészi hivatalunknak gyakori vendége volt egy zsidó kereskedő, aki gyors egymásutánban hozta egyházunk számára az újabb betérőket. Munkája esztendőkön át tartott, végre megkérdezte tőle az egyik lelkész, hogy hát miért is hozza állandóan a betérőket, holott ő maga zsidó vallású? Erre az illető így felelt: korán árvaságra jutottam s mint árvát, egy evangélikus lelkész nevelt fel. Az iránt az egyház iránt, amely nem nézve származásomat, nagy szeretettel vett körül, csak így lehetek hálás. Annakidején megígértem, hogy minden esztendőben legalább tíz betérőt viszek az evangélikusoknak. Ez volt az önzetlen jótét gyümölcse. Egyik szabómester műhelyében. Valamelyik nagyobb gyülekezetünkben nemcsak, hogy elhatározták a lelkészek, hogy gyakorolni fogják a cura pastoralist, hanem el is indultak házról-házra meglátogatni a híveket. Betértek az egyik szabó műhelyébe is. Nagy volt a meglepetés. Hogyne, hiszen az egyszerű ember mindig megtiszteltetésnek veszi azt, ha a papjával beszélhet, vagy ha a papja otthonában felkeresi. A kicsiny műhelynek csaknem a mestergerendáját érte az egvik lelkész feje, széket pedig hirtelenjében alig találtak még kettőt. Kis várakozás után megszólal a szabómester: szégyelném magam, nagytiszteletű uraim, de nem érezhetik magukat rosszul kis műhelyemben sem, hiszen az Úr Jézus Krisztus is egy szerény istállóban született. Ez az én vígasztalásom. A vendégszeretet melege kipótol mindent. Vallásóra. Másodikosztályos polgáristákat tanítottam. Elég jól feleltek. A katedrán ülve észrevettem, hogy az utolsó padban két leány nem figyel sem a magyarázatomra, sem pedig társai feleletére. Állandóan azzal foglalkoztak, hogy újságpapírt szeletekre vágtak s úgy társaikhoz, mint a katedra előtti üres térre mindig többet és többet dobtak belőle. Óra végén egészen elszomorodtam. Magam elé hivattam a tetteseket s horgasztott fővel azt mondtam nekik: „Most, látjátok, fel fog jönni az iskolaszolga s látva ezt a sok szemetet, megkérdi, kik művelhették ezt a dolgot? Nyilván megmondja majd valaki, hogy az evangélikusok, hiszen az utolsó órán evangélikus hitoktatás
