Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-11-22 / 47. szám
BftNGBMKEI FT mint magyarok, testvérekké mint keresztyének és önállókká, ősök örökségét őrízzőkké, mint egyének. Ehhez a célkitűzéshez pedig új harcosok seregére van szükség, olyanokéra, akik nem kisebbek és kevesebbek, mint az eddigiek, a régiek voltak, hanem többek és erősebbek. Szakítanunk kell hát azzal a felfogással, hogy papjaink munkája csak az egyes lelkekre és a gyülekezetre, mint egységre korlátozódik, de nincsen köze ahhoz a nagy testhez, amelyik Magyarország és amelyiknek tagja az evangélikus, a református és a katolikus egyház, azaz a három történelmi egyház. Szakítanunk kell azzal a felfogással is, hogy tanáraink munkája csupán előkészítés az életre és ezért kezdetleges, lenézhető munka. Amilyen az alap, olyan erős az épület. Követelnünk kell azért, hogy nagy kiválasztás útján a legerősebb és leghatározottabb lelkek lépjenek erre a pályára és ezen a pályán becsülje is meg őket a társadalom. Mert e kettőtől, lelkésztől és tanártól (tanítótól) függ a nemzet belső ereje. Evangélikus egyházunk számára mindez természetesen saját keretein belüli kérdés és feladat. Evangélikus mivoltunkat minden téren szem előtt kell tartanunk. Törekednünk kell arra, hogy minél jobbá legyünk minden téren. Tovább kell építenünk templomainkat. Meg kell kezdenünk mindenütt a templom mellé a gyülekezeti házak építését. Minél több, sajátos, egy-egv vidék lelkét kifejező népfőiskolát kell építenünk parasztságunk számára. Ezeket nem pótolhatja sem népművelési tanfolyam, sem más intézmény. Középosztályunk körében terjesztenünk kell egyházi lapjainkat. Elsősorban azokat, amelyek a nemzet kérdéseit evangéliumi és evangélikus szempontból állandóan tárgyalják. Az élet minden eseményéhez, legfőképpen azonban azokhoz, amik éppen lelki szempontból ronthatnak vagy javíthatnak, meg kell tennünk megjegyzéseinket. Könyvek, irodalom, film. színház és általában a lelki történések mindig kell, hogv szerepeljenek hasábjainkon. Csak így remélhetjük, hogy kialakul végre az a felfogás, amelyik később magától veti ki a nemzet leikéből rrvndazt. ami arra káros. Nemzetünk jelenlegi helyzetében azonban mindazok számára, akik ezt nem látják, vagy lusták észrevenni, meg kell kongatni a vészharangot. így talán még idejében észbekaonak és nem hagyják, hogy ránkjöjjön a vész és elvesszenek a sekélyesség és közöny hullámai között nemzeti életünk nagy értékei. Kemény Péter■ m~ 'Vi Jellemző hangok Amióta Németh László ,,Szekfű Gyula” c. nagyszerű könyvével, s Mályusz Elemér mind több előadásával, írásával, s egy igazi magyar tájékozódású ifjú értelmiséggel erősödött a magyar eszmélkedés, azóta Szekfű Gyulán, a magyar történeti és társadalmi szemlélet egyeduralkodó őrzőjén mindjobban elharapódzik az idegesség. Az az épület, melynek igézetes bűvöletében az egész magyar középosztály elvesztette józan és hagyományos történelmi hitét, s mely az átértékelés gyanús fundamentumára épül ámuló szemeink előtt, mind erősebb földlökések falreccsentő hatalmában ingadozik. A magyar nép feltörekvő öntudata mozgatja a földet Szekfű és iskolája alatt s ma már a hiú mester nem bír magával az idegességtől. Űjabb írásaiban oly sanda véleményeket szólaltat meg, hogv mind nyilvánvalóbbá lesz a szüksége annak a társadalomfelvilágosító közmunkának, mellyel iskolája alól kihúzzuk a talajt. Legutóbbi c’kke után, melyet ismét a Magyar Nemzetben írt, s melyben úgyszólván minden mondat után fel kell horkannia a magyar öntudatnak, lehetetlenség hallgatnunk. Az egész cikk számtalan átértékelő gyanússágai közül csak néhányat emelünk ki. ,,Ami meg fog változni” címen csaknem teljes oldalon keresztül veszi védelmébe az ú. n. polgári osztálvt. Csak természetes, hogv Szekfünek eme osztály igazsága a legégetőbb kívánsága, hiszen egész történelmi és társadalmi mondanivalója itt találhat egyedül gyökeret, lévén ennek a polgári osztálynak származása előttünk teljesen ismeretes. A cikk tulajdonképen a Magyar Nemzet egv’k régebbi cikkét veszi védelmébe, melyre a magyar folyóiratok érthető felhördüléssel éneklést, mint a házi vallásos szolgálatnak fontos tényezőjét, a híveknek egyik legszentebb kötelességévé tette. 1524- ben kiadott egyik énekeskönyvét házi áhítatosságra szánta. Egyik legszebb éneke, a Mennyből jövök most hozzátok, ugyancsak otthoni ájtatosság számára készült. De ha Luther ezt nem tette volna, theologiai világnézetéből önként következik, hogy az ö szemében az énekeskönyv nemcsupán templomi szertartásos könyvet jelent, de olyan énekeskönyvet, melynek a Biblia mellett ott kell lennie minden hajlékban a családi asztalon. Ebből az következnék, hogy az evangélikus énekeknek liturgikus jellege lehet az éneknek egyik szépsége, de semmiesetre sem nélkülözhetetlen kelléke. A XVII. század énekei, ha nélkülöznék is Luther énekeinek istentiszteleti jellegét, evangéliumi szellemükkel, sub- jektivizmusukkal, a Jézus iránti odaadásukban itt-ott a szentimentalizmus határáig menő melegségükkel nem egyszer éppen olyan szolgálatot tesznek a házi áhítatban, mint a reformáció énekei a templomi áhítat felkeltésében. Végzetes hibát követnénk el, ha ezeket a tartalmi, költői, zenei szempontból értékes énekeket mellőznénk az énekeskönyvekből, azért, mert nem felelnek meg a liturgikus követelményeknek. Ezen elvi szempontok indítottak arra. hogy az egyetemes énekügyi bizottság november 4-iki ülésén egy olyan javaslatot tegyek, mely új irányba terelné az énekreform munkáját. A javaslatra döntést nem kértem, csupán szíves figyelmükbe ajánlom ezúttal is azoknak, akik minél több oldalról akarják megvilágítani egyházunknak ezen fontos kérdését. A javaslat értelmében a jelenleg használatos istentiszteleti rend ki lenne egészítve egy énekrenddel, mely magába foglalná az összes vasárnapokra és ünnepnapokra szóló perikopai főénekeket megfelelő szöveggel és dallammal. Ebben az új perikopai énekrendben gyakorlati megvalósulást találna Zalánffy Aladárnak elgondolása, mely szerint minden vasárnap és ünnepnap az ország valamennyi evangélikus templomában ugyanazt a főéneket, ugyanarra a szövegre és dallamra énekelnénk s a főének kiválasztásában nem a szónoklathoz, de Istennek igéjéhez alkalmazkodnánk. Természetes, hogy az énekrendben elsősorban a Luther-énekeknek és általában a reformáció korabeli énekeknek biztosítanánk helyet, de éppúgy belefoglalnék a magyar énekköltészetnek legértékesebb énekeit is. A javaslatnak másik része, hogy a perikopai énekrend továbbra is érvényben hagyná a jelenleg használatos énekeskönyvet, a dunántúli, a szarvasi és békéscsabai énekeskonyvet, olymódon, hogy velük egybe lenne foglalva, akárcsak a jelenlegi istentiszteleti rend. Az eddigi énekeskönyvek gyakorlati alkalmazást nyernének a reggeli, esti istentiszteleteken, alkalmi ünnepségeken, vallásos összejöveteleken, a családi otthonban, sőt a főistentiszteleten is, amennyiben az egyház bizonyos esetekben nem óhajtja a perikopai énekrend betartását. Az énekreform ezen megoldásával kettős célt érnénk el. Biztosítanánk egyrészt az énekeskönyv liturgikus alkalmazását, valamint a gyülekezetek egységes éneklését, másrészt az egyházegyetem ellenőrzése mellett szabaddá 5
