Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-11-01 / 44. szám
PMflWHT művészeinket, de furcsa lényben látták feltűnni közönségünket, amelyiknek ilyen jellegű filmek elégnek bizonyultak. Katolikus részről már voltak hangok ellene, lassan össze kellene fognia az egész közönségnek, hogy kiseprőzzék azokat, akik a filmen keresztül rossz véleményt terjesztenek kultúrszínvona- lunkról és egyúttal teljes erejükből rontják is azt ilyen filmekkel. Kemény Péter.-»■ ji ' II -| I~ r I _ I r\fC I > ->!)-<■ Félnapi tanítás Ezt a cikket még 1941 január havában írtam. Közzétételével mostanáig vártam. 7 óra elmúlt. Még homályos a reggel. Borongós az égbolt. Hófelhők terpeszkednek odafent. Csendes az utca. Csak apró gyermekeket látok, de az azután sok van; hovatovább annál több verődik össze. Élvezem, mikor hamiskodva megvárja egyik fiú a másikat, a közelébe érkezett mellett megrázza a vékony akácfát s tova fut; az érkezett pedig kapdos a nyakához, arcához, szájához, zúzmara hullott reá, befúródott a gallérok mögé is, pereg, omlik az arcra, a szemekre és csúszik a nyakon lefelé ... Aki a. fát megrázta, az már messze jár, kacag, kineveti a hideg zúzmarától bor- zongó társát. Egy másik fiú meg neki az ároknak, letúrja lábával a felgyülemlett havat, csúszkál, „sinkózik". A harmadik hógolyót gyúr s célbaveszi gyanútlanul közelgő barátját s földre hull az eltalált sapka . . Elnézem őket, az emberverebecskéket. A hátukon, kezükben, táska, némelyiknek szatyor, azokban a tábla, a könv- vek. Iskolába mennek. Némelyiknek a hidegtől kék a keze, az arca. A kisebbség jól fel van öltözve, nagy muszkasapka tornvosodik fejükön; a többség azonban vékony, gyenge ruhában fázik, didereg. Elgondolkodom. Ezeknek az iskolába igyekvő gyermekeknek a szülei legnagyobb részben még zárt ajtók mögött, otthon vannak. Akadnak olyan szülők is, akik még ki sem bújtak az ágyból. Meleg szobában, vagy legalább falak között, külső levegőtől védve töltik a reggeli időt. Miért verik ki reggel csak a gyermekeket a téli hidegbe? Miért kell a nappal leghidegebb szakában a gyermekeknek az utcán járni s a fagyasztó hideget szenvedni? A dunna talán védi a legszegényebbet is télen és éjjel, de reggel ki van dobva a gyermek a hóra, a jégre, a keményre fagyott útra, ott fújja a markát s bokázik szüntelen. Vacog a foga, fázik, reszket, didereg. Nem lehetne a gyermekeknek ezen a keserű sorsán változtatni? Nem maradhatnának a kora reggeli órákban a gyermekek otthon? Én e kérdés fölött már sokszor gondolkoztam s arra az eredményre jutottam, hogy lehet ezen az ősrégi szokáson, az iskola kára nélkül, a gyermekek előnyére változtatni. Ma már nagyon sok helyen íélnapi tanítás van. Azért van ez, hogy az iskolafenntartók tüzelőanyagot spóroljanak. Rendben van! De félnapi tanítás miatt miért kell a t Reményik Sándor A legelső verseskötete élén egész költészete alaphangját ütötte meg. Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok. Fák sudarára fagyott sóhajok. Az erdők gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat. Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét, a büszke fáknak. (Fagyöngyök) Parányi, mozdulatlan könnyek, sajgó sóhajok, s valami lerázha- tatlan, élősködő bánat így fagytak rá az ütőerére. Törékeny lélek, törékeny testben, törékeny személyes élet törékeny közösségi sorsban. Reményik egész saját életén, s a magyarság Reményik egész költészetén át érezte a lehetetlennel birkózók belső feszültségét. A jmagyar feszültséget, melyben a bizodalmas hit a kezétleeresztő kétségbeeséssel, a vállalkozás a tehetetlenséggel, a sorsvállalás a meneküléssel, a magánykeresés a testvérkereséssel egyszerre birkózik. Reményik tudta, hogy minden versében, minden órájában, amit a küldetésében tölt el, önmagát múlja felül, s valami lázas kötelességvállalásban égeti el az életét: ,.És céltalan — ez aztán feladat! Élőnek életelixírje vagy, S haldoklónak is injekció, Áltass hát., hogy a dalom misszió, S dalolnom kell, míg szívem megszakad. Kötelesség, Te mázsás Kanti szó!” (Kötelesség) A magába húzódó remeteiélek s népének harcos prófétája kínlódik benne. Ember, aki undorodik a törtetéstől, szenvedi az ádáz világot, maga szeretne lenni, elhalkulni, s „novemberi ibolyákat szedegetni” a maga mezőm, de népének köteles vátesze magasodik fel benne. „Ez az én remeteszobácskám. Körül a falon fenyő, páfrány, És vadvirág az asztalon, Szeretteim a nagyvilágban, Látjátok, én most itt lakom. ... Ámen, nincs tovább. ITT hiszek.” (Az én szobám) „Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Űtszélen, árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. ... Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.” (Versenyen kívül) „Iszonyodom a meddő embervértől, A semmitmondó, hangos, hazug szótól. És mindenféle népbolondítótól. Jobbról, balról a riadókat fújják, A véres jelzőlámpát lengetik, És semmi sem nő — csak a nyomorúság.” (Az egyetlen tett) De ugyanakkor ő az, aki ilyen bevezetővel adja ki verseit: „Szeretném, ha e versek lelket, szeretetet, szépségben feloldott szomorúságot és egy kevés új erőt vihetnének mindenhová, ahol magyarok élnek.” És tudja, hogy neki minden szaváért felelősséget kell vállalnia: „Igaz, én válogattam. Költészetembe nem vittem bele Más érzést, csupán azt, amelynek volt Istentől kapott nemeslevele. ... A töprengésem csupán az enyém, S velem hanyatlik el, De ezreket emel A végtelenbe zengő költemény!” (Igaz)
