Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-11-01 / 44. szám

gyök a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. A keresztyénség Krisztusból kiáradó és Krisztushoz visszatérő élet. Élet, amelynél a szervezet, a szertartások, szokások, tantételek, hagyományok és elgondolások mind csak olyanok, mint a házon a diszítések: talán tetszetősebbé teszik azt a házat, ámde nem leszik erősebbé és otthonosabbá. A reformáció a Megváltó ama parancsát kívánta teljesíteni: Maradjatok énbennemi és én is tibennetek. A Krisztusban való ez a megmaradás a keresztyén élet mivolta, fordulója és értékmérője. A Krisztussal összekötő kapocs pedig nem emberi intézmény, nem tantétel, nem forma és szertartás, hanem egyedül a hit. mely által az ember szíve és egész élete összeforr Krisztussal, az élet kútfejével. Mert a keresztyénség Krisztus lelkének kisugárzása, a keresztyén élet pedig a hívő lelkének visszasugárzása a hit által. A ke- resztyénségben tehát nem a történeti folyamat a fődolog, hanem az életfolyamat. Isten Fia emberré lett, hogy az emberek fiait Isten fiaivá emelje. A reformátorok azért szakítottak a külső történeti folyamattal, hogy a Krisztussal való lelki összefüggést megmenthessék és megtarthassák. Mert örök igazság az, hogy akiben nincs meg a Krisztus lelke, az nem az övé. (Róma, 8 : 9.) Ezt a lelket pedig nem emberi intézmények és közvetítők adják meg, hanem egyedül a Krisztus. Mint ahogy a szőlővessző is a szőlőtőből kapja az élő nedvet és az éltető erőt.

A reformáció és ebben a magyar protestantizmus is erre törekszik. A Krisztusból kiáradó lélek megszerzését, megtartását és terjesztését tartja hivatásának. Ezért veszi kezébe az Isten metszőkését, az Igét. Mert az Űr is ezzel tisztogat és ezzel nemesít. Sokszor fáj e késnek vágása, de mindig életet ment és életet nemesít. Ezért teszi ki lelkét az evangélium népe naponként az Igének, amely olyan, mint az égő tűz a szívünkben (Jer. 20:9.) és mint a sziklazúzó pöröly (Jer. 23 : 29), élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél és elhat a szívnek és a léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait (Zsid. 4 : 12.). Mi erről az ígérői nevezzük magunkat evangélikusoknak, mert azt tartjuk, valljuk és hirdetjük, hogy az evangélium Istennek ereje, münden hívőnek üdvösségére. (Róma, 1 : 17.) Azt tartjuk és azt hirdetjük, hogy Krisztus igaz követése nem a lélek elandalításában, nem is a szív elmélázásában, hanem a szív minden érzésének, a lélek minden elgondolásának és egész földi életünknek az Ige késével való szakadatlan tisztogatásában áll. A reformáció maga sem más, mint örökös tisztogatás, ezért a reformáció nem puszta történeti esemény, hanem örök folyamat, amely mindaddig tart, míg hitetlen, bűnös és Istentől elszakadt élet lesz e világon.

A reformátorok jól tudták s nyomukban járva tudjuk mi is, hogy a keresztyénség közösség. De nemcsak a hívők egymással való közössége, hanem főképpen és elsősorban Krisztussal való közösség. Olyan szoros, természetes és közvetlen közösség, mint amilyen a szőlővessző és a szőlőtőke közössége. A reformáció történelmi hivatása és örök célja, hogy mindent eltávolítson, ami ezt a közösséget zavarná, vagy hátráltatná. Mert mi Krisztusé vagyunk, Krisztus pedig az Istené.

A magyar protestantizmus évenként szemlét tart önmaga felett, hogv hovatartozása tudatát tisztázza és erősítse. Azt akarja, hogy az Úr soha se mondhassa el róla: elő a neved, holott halott vagy. (Jel. 3 : 6.) Ma a hivatástudat és a hovatartozás tisztázása annál szükségesebb, mert a mai világválság, amelyben élünk és vergődünk, egyúttal o keresztyénség válsága is. A Krisztustagadás és az Istentagadás e mai beteg világában szüksége van az Űrnak és az ő szent ügyének olyan hitvallókra, akik a szőlővessző természetes ragaszkodásával tapadnak a szőlőtökéhez, Krisztushoz. Szüksége van olyan hitvallókra, akik készek e ragaszkodás áldott gyümölcseit is megteremni. Szüksége van azok nyílt kiállására, akik tudjak, vallják és hirdetik, hogy az Isten dicsőítése nem merülhet ki énekekben és imádságokban, nem is rög- zödhetik bele szertartásokba, hanem életet kell formálnia és életet kell szentelnie. A magyar protestantizmus ez ünnepi hét folyamán erről a me§győzödéséről és erről a törekvéséről akar számot adni. Teszi ezt azzal az imádságcs könyörgéssel, vajha számadása önmaga épülésére és Isten dicsőségére szolgálna.

Most megint eszembe jutnak édesapám szavai az élet délutánjáról, amikor a szíven olyan uralkodóvá lesz az elmúlás érzése. Akár egy pár szál vadvirág, akár gazdag kiállítású temetés jut valakinek közülünk, külsőség az, csak külsőleg különbözteti meg az egyik temetést a másiktól. Az őszi délutánok csendjén, a temetések zokogásain egyként áthangzik az örökkévalósáoba hívó szó: „Én terólad el nem feleitkezem . . . Jöjjetek én hozzám mindnyájan... Aki én bennem hisz, ha meghal is él . . ."

Ősz, tavasz, lehulló lomb, friss levél, változzatok. Törvényei telve vigasztalással. Elalszunk, mikor az Ür akarja és felébredünk, mikor az Ür akarja . .

Pásztor Pál.

Nyitott szemmel

A magyar filmek területén még mindig vígjátékkal halmozzák el a közönséget. Állítólag (nem tudom elhinni, hogy igaz lenne) a vidéki közönség követeli ezeket s követelését azzal bizonyítja be, hogy állandóan megtölti a vidéki mozikat. Az üzlet és a nyereségvágy uralkodik ezek szerint a magyar filmszakmában egyedül. Mi ugyanis úgy tudjuk, hogy a vidéki közönség csupán azért tölti meg ilyen filmek esetén is a mozikat, mert nem akad más szórakozása, de ez a tudat, úgy véljük, nem sokat számít azok előtt, akik az egész film- termelést irányítják. Nagyon találóan jegyezte meg hetekkel ezelőtt a Magyar Üt egyik cikke, hogy a zsidó tőkét és érdekeltségeket már kikapcsolták a szórakoztató ,,ipar"-ból, de a szellemet, amelynek alapján dolgozlak, még nem.

Ha végig nézünk azokon a filmeken, amiket egyenként minden alkalommal, mint a „magyar filmgyártás csúcsteljesítményét” hoztak ki és amelyektől, szintén minden egyes aikalommal a „magyar filmgyártás új útra való érkezését” várták — meg kell állapítanunk, hogy ez még mindig nem következett be. A nagy drámai színésznő és a nagy hősszerelmes még ma is ugyanolyan jellegű darabokban és szerepekben jelenik meg, aminökben eddig és körötte sem változott sok. Legfeljebb a kiállítás, de más aztán semmi. Elrettentő példának csak említsük meg a „Végre” című, vagy akár a színpadról filmre hozott „Az ördög nem alszik”, vagy akár a rettentően elrontott „Hári János" című darabokat.

Még a külföldön szerepeltetett és igen vegyes érzésű fogadtatásban részesített „Lángok” az, amelyik legalább játék és kísérletezés szempontjából haladást jelentett. Azt lehetne mondani, hogy végre újra mertek drámai elemeket filmre vinni és ha nem is kielégítően, mert a legdrámaibb helyzetekben valami olyan apró elcsúszás van, ami feszültség helyett a közönség egy részét nevetésre ingerli, mégis csak valami az, amit kezdeményeztek. Persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a film már jó ideje készen van és azóta kihoztak egy pár olyant, amelyik már kellett volna, hogy mutassa az ennek készítése közben szerzett tapasztalatokat, azonban nem más, mint a régi újrázása. így hát a helyzet szomorúan változatlan

A komoly téma pedig lassan, de biztosan előtérbe kell, hogy kerüljön. A nemzetközi filmversenyen elismerték