Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-11-01 / 44. szám
rom« it Az őszi avarban Hovatartozás Jó néhány évvel ezelőtt, egy őszi vasárnapon kaptam édesatyámtól levelet. Tartalmát elfelejtettem azóta, egy mondata azonban, különösen ilyenkor, sokat eszembe jut. Ez a mondat így hangzik: „Közeledem én is az ötvenes évek felé s ez már az emberi élet délutánja, mely után pihenőre vágyik az ember". Bizony az ősz is az emberi élet délutánját juttatja eszünkbe. Míg a zizegő, zörgő avarban járunk s lábaink alatt suhognak a falevelek, meg kell látnunk bennük, mint képben, a földi élet sorsát, az enyészetet. Köd borul a tájra, bánat az ember lelkére. Hiába keveri az ősz színeit a természet palettáján s hiába lett színesebb a háttér mindenfelé, a táj már csak szemnek szép. Az értelem érzi, hogy ez az elmúlás képe. Csodálatos megfigyelni az embereket, amint az őszi avarban járkálnak s amint Isten csodálatos végzéséből koporsók mellett, elveszett kincsek romhalmazán állva érzik, hogy bizony az emberi életnek délutánján élünk . . . Vadvirágok a fejfán. Egyik barátom írja, hogy legelső lel- készi szolgálata 28 éves fiatalasszony koporsója mellé állította lent az Alföldön. A fiatalasszony nógrádi volt, földhöz ragadt, szegény napszámosnak hitvese. A kórházi ravatalozóból a temetőig stráfkocsin vitte ki a halottat egy kocsis és a férje. Ott csak két sírásó fogadta. Hosszú bolra akasztott vödrökkel merítették ki sírjából a talajvizet. Férje egy szál virágot sem tudott venni feleségének sírhalmára, hanem azalatt, míg készítették a sírját, maga ment ki a közeli mezőkre s összeszedett néhány szál hervadozó mezei virágot, majd odakötözte a fejfára. Ez az ember előzőleg reggel 8 órától 11 óráig ott ült a templomban, az utolsó pad szélén s hullottak könnyei, mint a záporeső. De a temetés idejére megvigasztalódott. Magával vitte oda is, de messzi otthonába is a templom csendjét és az Igehirdetés vigasztaló erejét. Szinte magam előtt látom, aminl ott ál! az őszi avarban. Őszbe kelleti jutnia, koporsó mellé kellett állnia, hogy meglássa azt az életet, melyen Krisztus az Ür s melynek elmúlása nincsen soha. „Én terólad el nem feledkezem.” Már csak néhány perc választott el az istentisztelet kezdetétől, amikor két zokogó fiatalember lépett be hozzám. Alig tudták elmondani, hogy egy órával előbb halt meg az édesanyjuk s szeretnék, ha a beszéd utáni imádságban Isten vigasztaló kegyelmát kérnénk. Ez a két fiatalember másnap ugyanilyen zokogások közepette lépett be lel- készi hivatalunkba. Elmondtak mindent az édesanyiukról. Nagvon szerették, mert taníttatta őket könnyeivel sózott kenyeréből, küzdött értük. Most jó állásba jutottak mind a ketten és szerették volna megháláni szeretetét. De már későn volt, az áldott kezek lehanyatlottak s a szerető szív örökre kihűlt. A két testvér százakat áldozott és „nagyon szép" temetést rendezett édesanyjának. Sokat beszéltem velük, láttam megvígasztalódnak az Isten Igéjében, csak az bántja őkel, hoov édesanyjuk szeretetét meghálálni már nem tudják. A harmadik Országos Protestáns Napok alkalmából elmondta: D. Raffay Sándor. Alapíge: János, 15 : 1—8. A magyar protestantizmus az örökkévaló Isten szent nevében ünnepi hétre buzdúlt. Hovatartozása tudatáról akar számot adni Isten színe előtt önmagának és a világnak. Nem seregszemlét tart, hanem lélekszemlét, mert az a meggyőződése, hogy az érték nem a számon, hanem a lelken fordul meg. Nem azt tartja fődolognak, hányán vagyunk, hanem azt, hogy mik vagyunk? Lehetünk és vagyunk is kisebbség e hazában, de nem ez a kedvezőtlen körülmény dönt felettünk, hanem az, ki népe vagyunk? kihez tartozunk? miért élünk? és mit tartunk hivatásunknak? Mikor a Keresztelőhöz azt a kérdést intézték: Ki. vagy te? Mit mondasz magadról? (Ján. 1 : 12.) akkor az önértékelés döntő fordulóján a Keresztelő Krisztusra gondolt és hozzá való viszonvával mérte meg magát: Én nem vagyok, csak útegyengető. És ez a szerény megállapítás értékdöntő volt ránézve örökre. Most a magyar protestantizmus is számot akar adni magáról és felelni akar a kérdésre: Ki vagy te? Mit mondasz magadról? Nem hivatkozik arra, hogy századok óta e nemzet életének egyik döntő tényezője; nem dicsekszik áldozatos múltjával, nem kérkedik az apák nagy tetteivel; nem mutat rá, hogy a történelem folyamán hányszor volt a nemzet szabadságának, alkotmányának, jogainak és megmaradásának oltalmazója és menedéke; nem idézi fel a múlt tanúságtételének gazdag sorozatát, hogyan munkált közre a nemzeti és egyetemes közművelődés minden terén mindig a legelső sorokban, mindig a leg- jobbakkai versenyezve a kitartásban és az önzetlenségben; nem állítja e kor gyermekei elé azokat a benne termett és általa termelt kivételes nagyságokat, akiknek elméje, szíve, akarata, úttörése és példaadása oly sok dicsőséget és oly nagy előmenetelt szerzett e nemzetnek: csupán csak a Krisztushoz való viszonyával méri meg magát: Én nem vagyok több és más, csak Krisztus követője. És ez a szerény kijelentés a magyar protestantizmus örök értékét állapítja meg. E kijelentés alapja pedig az a meggyőződés, hogy Krisztus maga a keresztvénség, ő annak forrása, ő a feje. ő az igazsága és élete. A reformáció e meggyőződés gyümölcse. Luthert az a kérdés izgatta: hogyan lehet enyém a kegyelmes Isten? És Krisztusnál kereste és Krisztusnál találta meg az Istent. Mert az Atyát senki sem ismeri, csak a Fiú és akinek a Fiú ki akarja jelenteni. (Máté, 11 : 27.) A többi reformátor is abból merített nemes munkájához erőt, kitartást és buzgóságot, nogy teljesen megértette az Üdvözítő ama kijelentését: Én vagyok az út. az igazság és az élet, senki se mehet az Atyához, ha nem énáltalam. (János, 14 : 6.) A keresztyén egyház reformációját nem egyesek nyugtalankodása, nem is egyesek egyéni elgondolása, hanem a Krisztus után való vágyakozás szülte meg. A középkori keresztyén egyház azonban sok tekintetben elszakadt az egyház fejétől, Krisztustól és sokban eltávolodott az egyedül üdvözítő evangéliumtól. A keresztyén egyház reformációját annak deformációja kényszerítette ki. A sok külsőséggel eltakarta Krisztust az őt keresők lelke elől. Ha forradalom volt a reformáció, azért volt az, hogy a hívők és a Krisztus közé emelt akadályokat eltávolítsa. Ha lázadás volt, azok ellen az emberi intézmények és emberi tekintélyek ellen lázadt, amelyek a Megváltó és a megváltottak közé tolakodtak. A reformáció kiinduló pontja azonban nem a tagadás vagy a szembehelyezkedés, hanem az üdvösség után való emésztő vágy, a Krisztussal való közvetlen egyesülés vágya. Ezért a reformáció vezérlő igazsága, jelszava, igazolója és végső célja az a követelmény: vissza a Krisztushoz! Amint Péter apostol is mondja: Uram, kihez m.ennénk máshoz, örök életnek beszéde van tenálad! (János, 6:68.) A reformáció meggyőződése és alapelve az, hogy a keresztvénség Krisztusból nőtt ki, Krisztusból táplálkozik, Krisztusban igazolódik, ezért számára egyedül Krisztus az élet. A.mint ő maga mondja: Én va-
