Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-01 / 5. szám
MMOMIPFT A hallgató hivő Két héttel ezelőtt arról írtunk, hogy a mai keresztyén hívők nagyrésze hallgatag hívőnek nevezhető. Most azokról akarunk szólni, ‘akiknek a ke- resztyénsége leginkább az Ige hallgatásában mutatkozik meg. Minden gyülekezetben van egy bizonyos réteg, amely az Ige-hallgatás minden alkalmát felhasználja, buzgó templomlátogató, résztvesz a gyülekezeti bibliaórákon és az időnkénti rendkívüli összejöveteleken is. Ezek belső örvendezéssel indulnak a harangszó idején a templom felé. Nem sajnálják a buzdító szót másoktól sem. Bizonyos felsőbbséget éreznek magukban azokkal szemben, akik hiányoznak a templomokból és nem tartoznak az Igét hallgató hívők közé. Általában figyelmes hallgató. Lassanként szert tesznek a bibliai idézetek bizonyos mértékére és azt j ólrosszul használják. De körülbelül itt megállanak. Maguktól nem olvasói Isten Igéjének és megesik velük, mint ahogy tudunk is ilyen esetet, hogy amikor a lelkész otthonukban meglátogatta őket és előkérte a Bibliát, hogy felolvasson belőle, hirtelenében bizony nem tudták megtalálni. Ismerünk azután közöttük olyanokat is, akik egyik templomból a másikba mennek, egy délelőtt két Igehirdetést meghallgatnak és délután ismét ott vannak még egyszer a templomban, volt tehát azon a vasárnapon hall- gatnivalójuk elegendő. Mégis az ilyenek közül kerülnek ki rendszerint azok, akik sokszor súlyosan vagy egészen félreértenek egy-egy Igehirdetést és abból gyakran egészen meglepő következtetéseket, vagy tanításokat vonnak le. Ennek a furcsa jelenségnek csak egyetlen egy oka van, ami egyben magyarázatot is jelent, hogy az Isten Igéjét nem elegendő csupán meghallgatni. Már az apostoli időben ugyanez lehetett a helyzet, mint ahogy a vitatkozókról szóló és gyakran előforduló részekből látszik és ezért már akkor kellett figyelmeztetni a hallgatókat arra, amit most is minden alkalommal ismételünk a templomban: Boldogok, akik hallgatják Isten Igéjét és megtartják azt. Az Isten Igéjének a megtartása ugyanis személyes keresztyénséget kíván. „Közel van hozzád az Ige: szádban és szívedben.” Tudniillik a hit Igéje, amelyet mi hirdetünk. Mert, ha száddal vallód, hogy Jézus az Űr és szíveddel hiszed, hogy az Isten feltámasztotta öt a halottakból, üdvözülsz. Mert a szív hite megigazulásra, a száj vallástétele üdvösségre szolgál. Az írás ugyanis azt mondja: „Senki, aki benne hisz, meg nem szégyenül”. * Róm. 10:8—11. Nem mások számára hallgatjuk az Isten Igéjét, hanem önmagunknak. A benne lévő minden intelmet nincs jogunk mások elé tartani akkor, ha önmagunkat kivonjuk annak ítélete vagy tanácsai alól. ,,Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a magad szeméből, azután gondolj arra, hogy kivessed a szálkát másnak szeméből.“ Az Igehallgató embernek tehát az Igét hivő és megtartó embernek kell lennie, különben az Ige puszta hallgatása csak növeli felelősségüket. Jézus azt mondta János evangéliumában: Ha nem jöttem volna és nem szóltam volna, nem volna bűnük. Természetes, hogy ezt nagyon sokszor megmondjuk magában az Igehirdetésben, de amikor a hivő emberek típusairól szólunk, kénytelenek vagyunk ezt a kétségtelenül meglévő típust meglátni és róluk megmondani azt, hogy az Ige hallgatása csak akkor keresztyén cselekedet, ha az Ige megtartásával együtt jár. A hallgató hívekre tehát szeretettel tekintünk, mert hiszen kiteszik a szívüket a hit világossága elé és megnyitják azt az Ige áldásai előtt. Nem a lelkipásztortól és nem a prédikációjától függ, hogy ebből a hallásból hit lesz-e, mert a hit Isten kegyelmi ajándéka. Csak attól az egytől féltjük őket, hogy össze ne tévesszék a hitet a hallgatással. i 1
