Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-27 / 39. szám
romuiELET A győri kaland Mariay Ödön vígjátéka a Nemzeti Színházban. Mariay Ödön történeti miliőbe helyezi azt az igénytelen szerelmi történetet, ami a Nemzeti Színházban bemutatott vígjátékának tárgyát képezi. Nagyon vigyázott, hogy egy lépéssel se menjen túl csak a kisigényű közönség szórakoztatását ambicionáló darabok témakörén. Pedig kínálkozott az alkalom, csak sörényen kellett volna ragadnia. Egy-két megmosolyogni való mondat csúszott be és célzott csupán a mai állapotokra. Sok érdekes és merész mondanivalót lehetett volna egy ilyen darabba belevinni, üzenhetett volna az iró a ma hallgatójának. A szerző azonban nem élt a lehetőséggel. Ö csak szórakoztatni akart. Darabja így valami langyos középszerűségbe fulladt. Makrancos, elkényeztetett és ábrándozó, de azért talpraesett kislány áll az egyik oldalon; derék, könnyenhivő, egyenes „romantikus magyar" a másik fél. Kettőjük szerelméről szól a darab. A bonyodalom okozói egy lesben álló osztrák tiszt és a kor leghíresebb embere: Napóleon. Kitaposott úton ismert figurákkal halad a darab a biztos „jó vég" felé. Néhány örök emberi vonásra rátapint a szerző és történelmi levegőt is hoz a színpadra. L. T. Segítő Böllér István Alvégi Böllér János házára rászállott a vörös kakas. Hogy jött, hogy se, nem tudja senki, de alig pár perc alatt istálló, pajta, házfödél, minden ropogott. Istállóból kiverték a jószágot, amit lehetett kikapkodtak a házból, aztán öntözték a harsogó lángtengert, de mindenki tudta, hogy itt már egy fia gerendát se lehet megmenteni. Fél falu ott szorgoskodott Böllér János házatáján. Sógorok, komák, atyafiak, szomszédok, ismerősek, sőt teljesen ismeretlenek is erejüket megfeszítve dolgoztak. Ilyenkor, veszedelem idején látszik meg, mennyire egy test, egy lélek a falu. Csak Böllér János édestestvére, a gazdag Böllér István hiányzott a segédkezük közül. Szúrta is a falu szemét erősen. Alkonyat felé, mikor már csak a kormos üszők füstölgött, a csapzott, mocskos segítők körülfogták a kárvallott Böllér Jánost s vígasztalás örve alatt gyújtogatták szívét a bátyja ellen. —• Még csak a szolgáját sem küldte ide, ha neki már derogált az ides öccsin segíteni! S hasonlóképpen a többi. Még a keresztvizet is leszedték Gazdag Böllér Istvánról. Pedig Gazdag Böllér István már ott állt a hátuk mögött s egy darabig csak fülelte, hallgatta, hogy mossák, szapul- ják vagy éppen sujkolják testvéri sze- retetét. Mikor aztán már megölégelte, megszólalt tempós mély hangján: — János öcsém! A szívmérgezö vigasztalók hátrahökkentek, Böllér János szembeállt bátyjával. — Oda voltunk Martonoson jószágot nézni, most hallom csak, mi történt nálad. Ezért nem küldtem segíteni még csak a 6 gését akarták utánozni, csak azért, mert. annak képviselői is jelen voltak. Bizonytalanságukra jellemző, hogy észrevéve, hogy csak néhányan vannak, hamar felhagytak vele és zavartan álldogáltak ott. Egy vidéki városból pedig arról hallottam, hogy voltak ott magyarok, akik annyira nem tudták, mit tegyenek, hogy idegenajkú.ak szervezkedéséhez csatlakoztak. Véleményem szerint ezeket az eseteket nem csak hogy nyilvánosan kellene megbélyegezni, hanem annyira szemmel tartani és lesújtani rájuk, hogy elmenjen a kedve mindenkinek a bizonytalanságtól. De természetesen sokkal jobb lenne, ha valami olyan nevelést, vagy behatást tudnának gyakorolni rájuk, hogy eszükbe se jusson ilyet cselekedni. Itt is, mint életünk sok területén, ugyanis azt látom, kogy éppen a belső nevelést hanyagolták el és ez okozza azután a zavart és fejetlenséget. Társadalmunk nagy része nem ment még át a magyarság iskoláján, mert mindig távoltartotta magát attól, ami kissé kényelmetlen lett volna a számára. Ezeknek most kell meg- tanulniok (és ha nem hajlanak, hát kényszeríteni kell őket), hogy vannak idők, amikor a legnagyobb bűn a bizonytalanság és az öntudat hiánya. Ügy érzem, a mostani idő ilyen. Nem a háború kimenetelének kérdése okozza ezt, hanem az egyénieskedés és az önérdek mindenek feletti előtérbe helyezése. Ahhoz, hogy egy nép igazán nép lehessen, elsősorban a közösség érdekeit kell nézni. Annak, aki csak a saját érdekeit nézi, nem jár az „öntudatos magyar’’ név. A bizonytalanságok éppen onnan erednek, hogy vannak egyesek, akik csak önérdeküket és önző céljaikat nézik és attól félnek, hogy ezeket nem valósíthatják meg. Nem tudom, hogy ezek kicsodák, csak azt, hogy vannak. Látni őket, beléjük botlunk itt is, ott is. A magyar társadalomban meg kell lennie annak a belső erőnek, amelyik ezek lába alól kivonja a talajt és rádöbbenti őket arra, hogy így élni nem lehet. Ma magyarságunkért folyik a harc és ebben a harcban győznünk kell. Nem elég csak a győzelmi jelvényt hordani, itthon, belül kell harcolnunk érte. Leküzdeni a bizonytalanságot és megteremteni az igazi, népi öntudatot.” Ügy érzem, a felismerés helyes és ennek az úrnak sokban igaza van. De nem tudok szabadulni attól az érzéstől sem, hogy részben ő is azok közé tartozik, aki belekukkant ugyan a magyar élet most forrongó nagy kohójába, helyesli is, ami történik, de maga nem foglalkozik vele úgy, ahogy kellene. Ma nem elég csak helyeselni, a Fejbólintó-Jánosok is a bizonytalanokhoz számíthatók. Azt ajánlom azért neki itt is, amit finoman akkor is mondottam: méltóztassék csak jobban belemélyedni azokba a könyvekbe, amikbe belepislantott, méltóztassék elkezdeni a magyarság iskoláját önmagunk igazi, leplezetlen megismerésével és folytatni, éppen mint magas állású úrnak, bátor kiállással és azoknak az elveknek vallásával. Akkor hasznunk is lesz belőle. Jönnek utána mások is. Javulunk, öntudatosodunk. Kemény Péter. Négyszáznegyvenhét, városokban és falvakban szétszórt evangélikus lelkész olvashatta G. L.-nek „Ötvenhárom lelkész” címen — az Evangélikus Élet f. hó 13-iki számában — leközölt cikkét, amit ünnepi harangszónak szánt három érdemes lelkész budapesti beiktatása alkalmából. Az ünnep hangulatát még utólag sem zavarhatnám meg soraimmal, mert erről időben gondoskodott G. L. akkor, amikor harang- kötelet ragadott kezébe ünnepre szánt cikkével, de tolifegyverét rosszul állított irányzékkal forgatta. Hangsúlyozni kívánom, hogy válaszom egyetlen szava sem vonatkozik a beiktatottak személyére. Érdemesek és elhívottak ott szolgálni, ahol most elindultak. Kísérletező nem voltam s így a keserű csalódás tintájába sem márthatom toliamat. Az önérzetes megnyilatkozásokkal szemben önérzetes választ adok csupán. Választ adok, mert a cikkel szembeni hallgatás elfogadását jelentené annak, mit tudomásul venni lehetetlenség. . . most szembeszökő az idevágyódásnak sok merész kísérlete.”