Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-25 / 4. szám

addig más helyen az ifjúsági gyámintézet beéri azzal, hogy megüli okt. 31.-ét, tart egy gyámintézeti ünnepélyt szavalatokkal és zeneszámokkal, beszolgáltatja a gyámintézet részére gyűjtött összeget és segélyez néhány szegény tanulót.

Mindenképpen szükség van arra a belátásra, hogy az ifjúsági egyesületek a vallásos nevelés nélkülözhetetlen szervei, melyeknek jelentősége semmivel sem kisebb, mint aminőt a vallástanításnak s az ifjúsági istentiszteleteknek tulajdonítunk. Az egyöntetűség s a nevelés sikere szempontjából pedig igen kívánatos, hogy a vegyes elnevezésű szervezeteket mindenütt az Evangélikus Diákszövetségek megszervezése váltsa fel; melyek keretébe az ifjúsági gyámintézeteket stb. szűkebbkörű célkitűzései — nemkülönben a felbecsülhetetlen értékű cserkészcsapatok működése — nagyon jól beilleszthető.

A diákszövetségek jelszava ugyanaz, mint a nemdiák ifjúság körében végzett — s egyházunk részéről már korábban felkarolt — KIE- munkáé, vagyis: ifjakat, ifjak által! A diákszövetségben tehát egy felnőtt keresztyén vezetése mellett — lehet az szükség esetén más egyén is, nemcsak a vallástanár — diákok vezetik társaikat Jézushoz s testi, lelki és szellemi képességeik kifejtésével rendszeres bibliaköri összejövetelekkel, csendes napok és táborozások rendezésével készülnek fel arra a szolgáló életre, melyben kedvesekké válhatunk Isten s az emberek előtt. (Luk. 2, 52.)

Különös gondot kell fordítanunk azokra a diákokra, kik nem evangélikus iskolákba járnak s kik rendszerint különböző iskolákból összegyűjtve, közös vallásoktatásban részesülnek. Hogy jó vezetéssel mit lehet ezek körében is elérni, arról bizonyságot tehet soproni theoló- giánk, mely éveken át igen jó készültségű theológusokat kapott egy olyan városból, melynek diáksága katolikus papi gimnáziumba járt, de ahol az evangélikus diákszövetség egy tehetséges ifjúsági lelkész odaadó vezetése mellett szembeötlően élénk tevékenységet fejtett ki.

Ami már most a legégetőbb kérdést, az egyetemi hallgatók egyházi vezetésének G. L. részéről reménytelennek vélt jövőjét illeti, kétségtelen az, hogy a középiskolai diákság egyházi vezetésének fentebb körvonalazott reformjával előbb-utóbb, de egész bizonyosan elhárulnak majd azok az akadálvok is, melyek a főiskolás diákok egyházi vezetését ma még megnehezítik.

Az az egyetemi polgár, ki eddigi diákszövetségének kereteiből egyszerűen csak átlép az Egyetemi Luther Szövetségbe, nem fog sem annak vezetőivel, sem az ott folyó élet szellemével szembekerülni. Sőt örülni fog annak, hogy addig szerzett talentumait tágabb keretekben érvényesítheti, s mint egyházának egyik misszionáriusa, megélhetési nehézségekkel, szigorlati gondokkal s az egyetemi városok százféle kísértéseivel küzködő társaiba lelket önthet. Az, akit eddig hűségre, puritán és tiszta életre, hagyományaink tiszteletére szoktattak, a reászakadó idegen behatások között is meg fogja követelni maga és társai számára az eddigi légkört. Nem fog visszaélni az egyetemi polgársággal, ,,ölébe hullott” szabadsággal sem; mert idejében megtanulta azt, hogy ,,minden szabad nékem, de nem minden használ; nem minden épít”. (Kor. I. 10, 23.) A szülői ház hiánvát nem fogja annvira megérezni, hogy elhagyottnak s hontalannak tudja magát; mert idejében megértették vele, hogy egyháza és édesanyja, kinek szerető gondoskodását, segítő készségét odaadó hűséggel, hitének bátor védelmével s egyházépítő őseinek szívós küzdelmeire, önzetlen áldozataira való kegyeletes megemlékezéssel kell meghálálnia.

Nem szabad végül soha — egy percre sem — elfelejtenünk azt, hogy az egyetemi polgárság is ifjúság. Ifjúság, melynek életkedve, munkabírása még töretlen: lelki egyensúlyának megzavarodása múló jelenség. Csak állítsuk szeme elé az önzetlen élet nagy alakjait, az emberi munka örökemlékezetű apostolait, egyházunk nagvjait s mindenekelőtt s minden alkalommal az ifjúság legjobb barátját, Jézus Krisztust; az eredmény nem fog elmaradni. Ebben az életiránvító — mondhatnám életmentő — tevékenységben azonban nem szabad az egyetemi ifjúság lelkészét magára hagyni: mert helyesen mutatott rá G. L. arra, hogy egymagában a legkiválóbb tehetségű próféta sem tudja az egyházi vezetést biztosítani. De ott vannak a mi világi embereink, a presbitériumok templomlátogató tagjai, az evangélikus egyetemi tanárok, stb. Mindenkinek, aki csak egyetlen egyetemi hallgatót

„Eiii emberségéből“

éltem eddig, írja Reményik Sándor egyik gyönyörű költeményében, amelyben a finom elvontságokban és lélek- rezdülésekben „magasra szálló” költő lenézett arra a talapzatra, amelyre két lába támaszkodott. Keskeny volt ez a talapzat. Bizony alig egy-két toppa- násnyi. Ő azonban, a magánéletében puritánságig egyszerű s végtelenségig szerény igényű, ódát zeng erről a keskeny talapzatról. Ódát a vasnak és verejtéknek, amellyel szorgalmas elődei összekuporgatták, kovácsolták a ma- gánvagyonnak azt a parányi érctalapzatát, lába alá, amely „független lelket” biztosít neki a költészetben. Ritka költősorsnak bélyegzi sorsát és szánalommal nézi mások vergődését, akiknek írói becsületére oly sok súly nehezül, akiknek „érdekcsapdák” között kell ha- ladniok s jó, ha a darab száraz kenyérért nem kell a lelkűket eladniok.

Így nézi ő maga helyzetét az anyagi világban. Dicsőítő ódát zeng, mert mindig meg volt a kenyere „s nem egyszer kalácsa”. Pedig mennyi író és költő-embert ismerünk, aki a zúgolódások és elégedetlenségek harag-orgonáját zúgatta állandóan, pedig tízszer vagy százszor akkora volt lába alatt az anyagi javak „ércalapzata”, mint Reményik Sándornál. Jóleső elégedettséggel olvastuk tehát a hírt, hogy a Baumgarten Ferdinánd irodalmi alapítvány kuratóriuma 1941-re 4000 pengős irodalmi évdíjat ítélt meg Reményik Sándornak. Észrevették tehát a „szerény ibolyát” is, aki nem kilincselt, nem kérvényezett, nem panaszkodott, nem siránkozott, csak dolgozott és élt akkora területen, amekkora éppen lába alá jutott s mosolyogva mondotta: mindenem megvan. Mi tudjuk, hogy soha jobb helyre nem jutott anyagi segítség, mint éppen őnála. Mi tudjuk, hogy Erdélyben fogalommá lett neve és érc- lelke hogy mentett meg sok százezer magyart az elsodródástól és szétporla- dástól. Mi tudjuk, hogy ez az irodalmi díj csak parányi morzsája lehet annak a hálának, amivel az egész nemzet tartozik néki a szenvedések kohójából megújultan és megacélozottan kikerült ..erdélyi lélekért”. De legjobban örülünk annak, hogy Reményik lelke, költészete, magatartása még anyagi ügyekben is az igazi evangélikus lelket fejezi ki. Ezért meg merjük kockáztatni az együttörvendezésnek azt a merész formáját is. hogy az idei Baumparten díjat az eaész maavar evangéiikusság kapta Reményik Sándor személyében.

F. Z.

A nyíregyházai Evangélikus Nőegylet

már ismertetett előadássorozatában január 12-én Svédországról Wolf Lajos ceglédi esperes tartott előadást.

Az aszódi Petőfi-gimnázium tanulóifjúsága február 1-én a járási ipartestület székházában műsoros-estélyt rendez, melynek keretében szinrekerül a három jelenetből álló „Zsámbóki lakodalom”, melynek anyagát eredeti feljegyzések, népdalok és táncok alapján összegyűjtötte és színre alkalmazta a gimnázium Petőfi önképzőkörének táj- és népkutató csoportja.

3