Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-25 / 4. szám

Biztonságot és nem kármentést!

Olvad a hó, s megint nőnek a vadvizek. Szeged környéke máris csupa vészkiáltás. Alig, hogy felépültek a „Bon- czos házak”, máris nyaldossa a funda- mentomokat az új árvizek habja. Tavaly a nemzet áldozatkészsége négy és félmillió pengönyi összeget áldozott az árvíz károsultjaira, csakhogy megint hajlékuk legyen, s új reménységük a jövő esztendő vetéséhez, s idén ugyanaz a veszély fenyeget. Tavaly ilyenkor még csak jósolták az új árvizet, idén már itt is van az árvíz. A tavalyi rossz termés mellé még milliós károkat okozott a levezethetetlen belvizek alattomos irtása, s azt olvassuk, az idei őszi vetés máris elpusztult az Alföldön ugyanebben a veszedelemben. Még ha meg tudják állítani az újabb nagy árvízveszélyt, s a vadvizek le is szaladnak a magyar földről, hol lesz új vetőmag, s hol lesz új lehetőség arra, hogy az új vetés megerősödjék és jó termést hozzon? Még egy-két nagyobb hóesés, még egy olyan rohamos olvadás, mint a tavalyi volt, s megint elkezdődik a magyarság évszázados szenvedése a kiöntött tanyák összedőlt házai körül. Síró gyermekek, fázós asszonyok, kétségbeesett férfiak küzködése az árral, úszó bútorok, megfulladt állatok, az árvízben szétolvadó értékek, kitépett fák és elsodort háztetők áradata elmossa megint sok magyar család alól a talajt. Aztán megint minden elölről. Kinyílik a társadalom szíve, új falvak épülnek könyörfillérekből, várjuk az új telet a kevesebb termés szűkös megosztásával, s a tanyák népének egy újabb keserves tapasztalatával, hogy nem érdemes a munka, nem ígéretes az új vetés, s hiába minden vesződés a nyomorral.

Nem elég magyar földön ennyi tapasztalat? Évről-évre újra elölről kezdődik minden. Megnyugtathat minket az, hogy a társadalmunk újra és újra kinyitja az erszényét a szívével együtt, s van árvíz-karitász? Megnyugtathatja a magyar árvízkárosultat a késő segítség? Elbírja a magyarság most, az anyagi erők szörnyű háborúja idején az újabb milliós károkat termésben és javakban? Ma, mikor az egész világ talajt javít, új termőföldeket csikar ki terméketlenből, felesleget gyűjt, okszerűen gazdálkodik, biztosítja magát, nekünk van könnyelműségünk évről-évre elvitetni a vízzel hatalmas vidékek termését? Itt semmi okos beszéd nem segít? Széchenyi száztíz éve írta: „Vájjon erőnk mi mód

hajtand több hasznot: ha vele a veszélynek vesszük elejét, vagy a veszély következésit igazítjuk el? Ha teszem, egy erős gátat vonunk, mely megmenti határunkat a vízáradástul, vagy azoknak kenyeret süttetünk, akiknek mezeit, rétéit gát híjjá miatt pusztítá az özön?” Borsód-megye elöljárósága évről-évre megfújja a kürtöt a vidék ármentesítése érdekében, s semmi visszhang. Szeged városa tudósokkal dolgoztat ki terveket a belvizektől való megszabadítás érdekében, s semmi eredmény. Pedig meg kell tudnunk az igazságot.

Széchenyi korának veszélyét, a gátakat nélkülöző nagy folyók árvízveszélyét megszüntette folyószabályozások és magas gátak építésével a századfor4

ismer, részt kell vennie ebben a munkában, melynek megszervezése a pedagógusokra vár.

Ami pedig a főiskolai internátusokat illeti, ez valóban „külön kérdés”. De a fentiekkel szorosan egybefügg. Reméljük tehát, hogy lapunk szerkesztősége ezt is mielőbb napirendre tűzi. Dr. Scholtz Oszkár.

„Mit olvas Magyarország ?"

Lapunk kéthét előtti számában „Magyar kultúrát középosztályunknak” cím alatt arról írtunk, hogy karácsonykor a magyar karácsonyfák alatt legnagyobbrészt külföldi szerzőktől származó könyvek voltak. Üjra hangsúlyozzuk, nem azért írtuk azt a cikket, mintha a külföldi könyveket ki akarnók tiltani a magyar könyvpiacról és így szűk- látókörű lokálpatrióta könyvpolitikát kívánnánk. Hanem azért, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy csupán azért, mert hiányzik a megfelelő felvilágosítás, mi mindenre van pénze a kispénzű magyar közép- osztálynak. És megmutassuk azt is, hogy mi mindenre viszont nincs pénze, csak egyedül azért, mert senki sem vállalkozik arra, hogy megfelelően rámutasson a magyar szempontból, nemzeti érdekből hasznos olvasmányokra. Nem szabad azt hinnünk, hogy ami magyar, az mind selejtes és másodrangú. De azt sem szabad gondolni, hogy ami magyarból divatos, az rögtön a legelsőrangú is. Sajnos, a divatot a könyvvásárlásban és olvasásban sokkal tevékenyebb zsidóság szabja meg még ma is és a keresztyén középosztály csak kullog utána. Nincsen egyéni, önálló, magyar és keresztyén ízlésünk. Nem szögeztük le még magunk előtt sem azt, hogy mit akarunk olvasni és miről akarunk hallani. Ami divatos, az mind érdekes, mert arról beszélnek is és beszélni is lehet. Ez a felfogás van általában elterjedve. De hogy lennének elegendően, akik tudatosan tiltakoznak minden ellen, ami nem irodalmi értékű, arról egyelőre nincsen tapasztalatunk.

Mi után megy a magyar középosztály? Elsőnek említettük fentebb a divatot, amit a zsidóság irányít, pusztán azzal, hogy nagyobb vásárlási és olvasási kedvében, vagy akár egyéb szempontból is, „felkap” egy-egy művet. Hogy minek alapján ítél, kiderül a reklámokból. „A francia ilyen meg ilyen irodalom nagydíjnyertese” olvassuk az egyik könyvről. „Amerika legnagyobb sikere” olvassuk a másikról. „Bestseller” mondja a harmadikról. Nem a magyar lélek táplálása, gazdagítása ennek a propagandának a célja, sőt az derül ki belőle, hogy nem is ismerik a magyar lélek szükségleteit, mert távol álló, idegen világnézetet sugárzó könyveket adnak neki. Ezt pedig lehet ugyan „világ- irodalmi ismeretre való törekvésnek” nevezni, de lehet internacionalizmusra való nevelésnek is. A magyar léleknek azonban nem erre van szüksége, hanem önmaga ismeretére, hogy megállhasson nehéz időiben. A kitartásra biztatást, bátorítást csak magyar múltúnk, vagy jelenünk adhat. Sorsunkról, kérdéseinkről, amik mások, mint Amerika, vagy Anglia, vagy Franciaország népének kérdései, csak magyar könyvek szólhatnak. Önmegismerésre csak magyar irodalom vezethet el! És csak negyedsorban jöhet az, ami mások dolga, ami egyetemes, ami európai, vagy világból való. Mert amíg magamról nem tudok mindent, nem tudhatom megérteni a másikat sem.

Mert mit vásároltak karácsonyra könyvekből? A választ a „Magyar Kultúrszemle” január 15.-i számának egy kimutatása adja meg. A kimutatás közel száz könyvkereskedő adatai alapján készült. A könyv- kereskedők mindegyike 10—10 könyvet nevezett meg, abban a sorrendben, ahogyan az egyes könyvekből többet vagy kevesebbet adtak el. A kimutatás csak azokat a könyveket veszi fel, amelyek legalább 3 könyvkereskedő listáján szerepelnek. Ilyen összesen 60 van a „tudományos és szépirodalom” csoportban. Ebből utazási (utazási napló) 5, ismeretterjesztő 3, irodalomtörténeti 1, szociológiai 1, politikai 1 és világnézeti 1. Azaz 12 a tudományos és 48 a szépirodalmi. A 60-ból szerzője szerint magyar 37, idegen 23. Ha azonban azt számoljuk össze, hogy hány listán szerepelnek, akkor kiderül, hogy magyar szerző (37) csak 240 alkalommal szerepel a listákon, ugyanakkor azonban a 23 idegen 363-szor. De ha még tovább megyünk és azt igyekszünk megálla-