Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-12 / 28. szám
RtNffllM&IT Előtt menjUnt i luplirii Lapunk legutóbbi számának egyik cikkírója keservesen panaszkodik amiatt, hogy különösen a fővárosban egyre több a válóper, bomlik mindenfelé a családi élet s a családi életek felbomlása éppen azok között a fiatal házasok között észlelhető, akiktől a nemzet testének megújulását várnánk Válások, családi életek megszűnése mindenfelé. Alig van nap, amikor veszekedő, válni készülő házastársakba ne botlanék az ember. Vasárnap délelőtt történt az alábbi eset. Az arénaúti istentiszteletről a fasori templomba igyekeztem. Kevéssel előbb elmondott prédikációm gondolatai foglalkoztattak, s egykedvűen haladtam tova. Fel-felhangzó, majd tompitott zokogásra lettem figyelmes Harminc év körüli férfi s vagy öt évvel fiatalabb nő haladt egymás mellett. Ez utóbbi közben felocsúdott fájdalmából s beszélni kezdett, szemrehányásokat tett. Mint szavaiból kivettem, házastársak voltak és válni készültek. Úgy látszik, egyiknek sem jelentett sok örömet az otthon, a családi élet. Az asszony minduntalan csak azt mondogatta: ha nincs meg egymás között a kölcsönös bizalom és egyetértés, legjobb elválnunk és külön kenyér- kereset után látnunk A férj válasza durva és papírra nem való kifejezésekből állott. „Kiadom az utadat és menj... Én úgysem akartalak elvenni." Pedig — mint később láthattam — a mellett haladó szerencsétlennek legnagyobb baja csak az volt, hogy korán reggel elment mosni s már félnyolckor felverte a férjét. Hogy minden este virrasztott és könnyeivel áztatta párnáját, remélve, mégis megjön a férje. Csak most fakadt ki önmagából, pedig de hány éjszakát tölthetett álmatlanul és sírva! Eddig is meghatott az eset. Bizony, válások mindenfelé. Ha a pesti utca kövei megszólalnának, milyen sok keserűségről és válni készülő házastárs könnyéről tudnának beszélni! Ma még együtt haladnak az úton, felhányva egymásnak a múltat, holnap pedig már nem is ismerik egymást. És az emberek jön- nek-mennek, fel sem figyelnek ezekre a fővárosi járókelőkre, nem is sejtik, milyen nagy lehet a számuk ezeknek. Amint csendben haladtam lábuk nyomában s kínos hallgatások alatt el-el- gondolkoztam, egyszeriben csak nem várt fordulatot vett a beszélgetés. Megszólalt az asszony: „Jó, hát váljunk el, de . . . előbb menjünk el a templomba". Csodálkoztam magamban s majdnem elhültem a nemvárt válaszon. Az asz- szonyt nem ismertem, nem is sejtettem, milyen lélek lakik benne, de mondhatom, vizsgázott előttem. Ez az asszony hitt az igehirdetés csodálatos erejében. Tudta, hogy a bűnös nő számára is, a tékozló fiú számára is van Jézusnak egy szava. Nagy dolog előtt állt, kérni akarta az Úr tanácsát. Előbb a templomba akart elmenni. Földrajzilag már nem voltak messze a templomtól. Néhány száz méter választotta őket csak el, kiszűrődött talán már akkor a templomba akart elmenni. Földrajzilag már nem voltak messze a templomtól. Néhány száz méter választotta őket csak el, kiszűrődött talán már akkor a templomi zsolozsma hangja is hozzájuk. Tizenegyet ütött az óra és odabent azt az 2 A hét pecsétről A levelet megírják és pecsétet tesznek rá. Fel kell törni a pecsétjét, ha tudni akarom a tartalmát. A pecsét azt jelenti, hogy a levél fontos közléseket tartalmaz. Talán nehéz, kellemetlen dolgokról lesz benne szó. A felületesség, a nemtörődömség jele: Pecsétes levél a papírkosár fenekén. Felemelő gondolat, hogy az ember Istennek a pecsétjével ellátott levele. Azt fejezi ki, amit az a bibliai mondás, hogy az Isten a saját képére teremtette az embert. Fel akarom-e törni a pecsétet, hogy elolvassam a levél tartalmát s azt mint Isten akaratát, magamra nézve kötelezőnek tartom, ezen fordul meg, hogy mi lesz belőlem? Kiteljesedett élet, mely célt lát maga előtt, vagy sötétségben bujdosó, aki még csak arra sem gondolt, hogy mi lehet a levélben. Ilyen értelemben nemcsak az egyes ember élete, de népek, nemzetek története is isteni pecséttel lezárt levél. Az a nép, amely fel akarja törni a pecsétet, hogy Isten törvényét ismerje meg, eljut hivatása tudatának a magaslatára. A pecsét sokszor fekete, a levél minden sorát talán nem is érti meg. De Isten levele, amihez tartja magát. A mi népünk isteni pecsétjét hirdeti nemcsak ezeréves története, hanem szenvedése, hősies küzdelme. A költő azt mondja, hogy „Tied hazám a szentelt fájdalom.” Ez a magyar nép történetének isteni pecsétje. De a pecsét azt is jelenti, hogy valamit lezártunk. A pecsét titkot takar. Amit pedig hét pecséttel zártak le, azt csak akkor tudhatjuk meg, ha mind a hét pecsétet feltörtük. Az egyiknek a feltörése még nem jelenti a titok megismerését. A hét pecsét alatt értik a világ hét csodáját, rejtélyét, amit tudósok, bölcsek évszázadok óta iparkodnak megmagyarázni és megfejteni. De vele úgy vannak, mint Az ember tragédiájában Ádám, aki a földtől elszakadva repül a végtelen űrben s azt kiáltja: Majd én feltöröm. De a „Föld szellemének a szava” felemeli a sorompót s ezt mondja: „Szentelt pecsét az, feltárté az Ür magának. A tudás almája sem törhette azt fél.” 1880-ban Du Bois-Reymond professzor a berlini tudományos akadémián elaődást tartott ezen a címen: Über die sieben Welträtsel. Azokat mondotta a világon rejtélyeknek, melyeket értelmünkkel egyáltalában nem leszünk képesek megismerni, vagy amelyeket ezideig még csak részben tudtunk megoldani. Mi az anyag és az erő lényege, mi a mozgás eredete, mikép keletkezett a legegyszerűbb érzékelés, olyan titokzatosságok, melyek felette vannak az ember megismerő képességének és örökre megcldhatatlanok maradnak. A többi rejtély megoldását a jövőben valószínűnek tartja. Azt hiszi, hogy feltörik azt a pecsétet, amely után feltárul az a titok, hogy mikép keletkezett az első élet, hogyan magyarázható a természetnek látszólagos célszerű berendezése, mi az észszerű gondolkodásnak és a vele összefüggő nyelvnek az eredete, hogyan magyarázható meg a szabad akarat? Sokan hozzászóltak az előadáshoz. Voltak olyanok, akik nagyon egyszerűnek látták a problémákat. Du Buis-Reymond három rejtélyről megállapította, hogy az „noli me tányéré”, ne nyúlj hozzám. Egyesek azonban azt hitték, hogy azok is beszoríthatok egy egyenletbe s hipothézisekkel vélték megoldani a problémákat. Az idők múlnak, de a pecsétek nincsenek feltörve. „A tudás almája sem törhette azt fel.” A világ rejtélyei azonban nemcsak ilyen kérdéseket takarnak. Rejtély az erő, az anyag, a mozgás. De rejtély az emberiség élete, fejlődése, története és jövője. Véres háborúk vihara, mint hatalmas förgeteg zúg az egész világon keresztül. Sokan azt hiszik, hogy feltörik az emberiség történetének egy-egy pecsétjét, mikor győzelemről, gazdag jövőről, igazi egyenlőségről, a szabad népek egyesüléséről, szociális rendről, örök békéről, aranykorszakról beiszéjlnek. Mintha évszázadokkal ezelőtt is nem ezeket ígérgették volna s mintha ilyen módon feltörhették volna az emberiség történetének hét pecsétjét? Hogy ma is még hirdetni kell ezeket a dolgokat, a legnyilvánvalóbb bizonyítéka annak, hogy a pecsétek feltöretlenek. De felvetődik az a kérdés is, hogy nem lenne-e jobb, ha itt is őszinte vallomást tennének, hogy vannak dolgok, a mi az erejüket túlhaladják s a hét pecsét feltöretlenül marad. A Szentírás is beszél a hét pecsétről. A Jelenések Könyve 5. r. 1.
