Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-12 / 28. szám
EMMmmr v.-ben olvassuk János látomását: „És láték annak jobbkezében, aki a királyi székben üle, egy könyvet, a mely be volt írva belől és hátul és le volt pecsételve hét pecséttel.” Az Isten jobbkezében lévő hét pecséttel lezárt könyvet azonban nem azonosíthatjuk a Bibliával. A Biblia nyitott könyv, abba mindenki beletekinthet. Vannak azonban olyan dolgok, melyek számunkra el vannak rejtve, amiket fel nem foghatunk. De ott vannak Isten örök elhatározásában. Pál apostol is beszél azokról, miket szem nem látott, fül nem hallott, ami az embernek a gondolatába nem ment át, de amit az Isten készített az őt igazán szeretőknek. Istennek a gondolatai nem a mi gondolataink s amennyire felette áll az ég a földnek, úgy vannak felette az Ö elhatározásai a mi gondolatainknak. A hétpecsétes könyv azt prédikálja a világnak: A titkokat kutathatod, de a pecséteket feltörni nem fogod. A hétpecsétes könyv Annak a kezében van, aki az ő királyi székében ül. A hívő lélek is szeretne sok mindenfélére választ kapni, ami nyugtalanná teszi az életet. De egyben különbözik a világ bölcseitől. Tudja, hogy ami az ő számára sokszor érthetetlen, megfoghatatlan, az mégis jó és helyes, mert az az Isten akarata. S azután nemcsak azt a negatívumot tudja elkönyvelni, hogy ő a hét pecséttel szemben tehetetlen. De tudja, hogy van Valaki, aki azt feltöri. Lie. Fizély Ödön. Magyar élet, 1941 5. Közösségi irodalom-szemlélet. A közösségi irodalom természetesen, magától értődőén közösségi. A közösségben benn nem élő emberek nem lehetnek közösségi írók. Magyar ügyekről nem írhatnak magyarul azok, akik nem teljesen magyarok. Itt is áll tehát az az igazság, amelyik az irodalom egész területén érvényes, hogy a mondanivalónak az íróból szabadon kell folynia, és az írónak önmagát kell adnia. Ahogy Veres Péter múltkori könyve világosan kifejezi: „nem azonosnak látszani, hanem azonosnak lenni.” Az író adja önmagát, senki sem adhat mást, mint mi lényege. A közösségi irodalom-szemléletnek éppen úgy, mint minden irodalom-szemléletnek, fel kell tételeznie, hogy aki ír, az önmagából ír, amit ad, azt önmagából adja. Azt fogja tehát egy ilyen közösségi irodalom-szemlélet vizsgálni, hogy a magyar irodalomban kik voltak azok, akik egészen, tudatosan és mégis önkéntelenül voltak magyarok és a magyarság örök szellemét fejezték iki. Nem eshotik szó egy ilyen irodalom-szemléletben természetesen azokról, akik bár nagyok voltak és irodalmunknak fényes csillagai, de nem a magyar lélekből és a magyar léleknek írtak, hanem csak azoknak, akik tapssal és dicsőséggel fizettek meg érte. Ilyen közösségi irodalom-szemlélet Féja Géza Régi Magyarság című könyve. (Magyar Élet, 1941.). Az író egyik régebbi müvének felújítása és átdolgozása ez a könyv, amelyik világos okfejtéssel és éles szemmel mutat rá a magyar irodalom közösségi embereire. Az iskolai irodalomtörténetben csak névként és adatként szereplő írók tűnnek fel előttünk, élőként, örökre magyarként. A könyv 1722-ig tárgyalja irodalmunkat és fedi fel az eddig elrejtett zugokat. Csodálkoznunk kell, úgy látszik, sok mindent nem ismerünk még saját magunkból, ha annyi ismeretlent és mégis belőlünk beszélőt fedezünk fel e könyv hasábjain. Irodalomtörténetünk ugyanis, mondja Féja Géza, s bizonyos mértékben történetírásunk is, eltévedt a múlt avarján. Ügy vélték, hogy a honfoglalás után teljesen és maradéktalanul beleilleszkedtünk Nyugat-Európa, közelebbről a keresztyén-germán kultúrközösség életébe s ebben a hűséges illeszkedésben szemlélték európai jelentőségünket. A történelem a „nyugat mintájú” államberendezésben gyönyörködött, a filológia pedig a nyugatról érkezett irodalmi hatások búvárlásában buzgólkodott. Mindkettő vétkes túlzásokba esett; bennünket közelebbről a filológia és az irodalomtörténet botlása érdekel. éneket énekelték: „Óh nagy Isten, sok a vétkem, Irgalmadat keresem". Talán sok hozzájuk hasonló feldúlt lelkű, válni készülő, bűnös, nyomorult lélek ülte körül az oltárt... Nem tudom, ők eljöttek-e, megérkeztek-e a nagy lakomára s a döntő lépés előtt kikérték-e az Ür véleményét? Egyet azonban biztosra veszek. Bármelyikük volt a hibás, az asszony új életet akart kezdeni s ennek az új életnek első állomáshelyéül a templomot jelölte meg azokkal a szavakkal, hogy előbb menjünk el a templomba. A prédikáció elsősorban nekik szólott volna. Minden felmagasztalásával és kötelezésével. Krisztus azt hirdettette ezen a vasárnapon, hogy a tanítvány szerepe ma is a só, a fény szerepe. És a tanítvány ezen munkája közben teljesen feloldódik, kész egészen elégni. „Ha a só megízetlenül,... nem való egyébre, minthogy kivessék és rátapossanak az emberek." Isten Igéjének lett volna — hiszem — rajtuk olyan nagy hatalma, hogy még mindent jóvá tegyenek. Vájjon betértek-e előbb a templomba s betérnek-e mindazok, akiknek házasélete bomlásnak indult, akik válni akarnak? Minden attól függ... Mi minden ilyen utcára is kivitt családi tragédiát látva, szeretnénk az egymás kezét eleresztett házastársakat újra összekötni, erősen fogva a kezüket elvinni a templomba. Nagyon kérjük őket, hallgassanak a jó szói a és mielőtt döntenének, mielőtt végképp elengednék egymás kezét, menjenek el a templomba. Azután határozzanak! Pásztor Pál. Sárga veszedelem Sietek megnyugtatni mindenkit: nem airól lesz szó, hogy esetleg a derék kínaiak veszélyeztetnek bennünket és egy új Mohi-csata előtt állunk... Ennek a veszedelmnek csak annyi köze van a jámbor kínaiakhoz, hogy a közhit szerint, akit ez a veszedelem hatalmába kerít, az „megsárgul'... Könnyen kitalálhatja tehát mindenki, hogy az egyik legjobban elterjedt társadalmi betegségről, az irigységről akarunk itt szólni. Valószínűleg senki sem állítja majd azt, h°gy gyermekkorában legalább, nem esett keresztül ezen a betegségen, legfeljebb a „fertőzés" mértéke szerint lehetnek különbségek. Nem lehet eltagadni azt sem, hogy másként nyilvánul meg falun és megint másként jelentkezik városon. A baj azonban kétségtelenül megvan és meg is kell reá találnunk az orvosságot! Legelőször is meg kell állapítanunk, hogy az irigység „családi betegség". Jelentkezik mindenekelőtt olyan gyermekek szívében, akik úgy érzik, a szülőik őket mellőzik, más testvéreikkel szemben. Hány szülő nem döbben reá arra, hogy míg a ,,Liebling"-et becézi, talán a sárga mérget oltja be a többi gyermeke szívébe... Jaj pedig annak, aki ennek a méregnek a hatalmába kerül. Nem tud örülni a saját szerencséjének, mert mindig elrontja örömét az a gondolat, hogy másokat még nagyobb szerencse ért. Az meg nem is vitás, hogy ha embertársát éri csak szerencse, az ilyen ember egészen belesárgul... Kimondhatjuk tehát: Ha valakit meg akarsz 3
