Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-06-28 / 26. szám

tmniKum

Nik a betegágyak mellett

Gömbös Gyula síremlékénél

Kórházban járok. Amerre nézek, fehér egyformaságban folyosók, ajtók sora. Halkléptű, fehérköpenyes orvosok jönnek velem szemben és tűnnek el az ajtók mögött. Itt-ott egy-egy szomorúszemű hozzátartozó, idegensége mesz- sziről kiált, sötét ruhája zavarja ennek a világnak fehér tisztaságát, szigorú pontosságai működő rendjét.

Az egyik kórteremből fehérkabátos asszony jön ki. Ápoló-testvér. Festet- len arcán komolyság, megjelenése tiszteletet parancsol. Eléje sietek.

— Munkájukról, életükről szeretnék valamit hallani — magyarázom jövetelem okát.

— Egy kicsi türelmet kérek, előbb a 16-os beteghez kell mennem — mondja mosolyogva, de szavainak mégis komoly csengése van. Megértem. Itt a betegeké az első szó. Ebben a fehér, csendes házban körülöttük, érettük történik minden. Ö is hozzájuk kötötte az életét, nem hagyhatja őket el. A beteg pedig igen nagy úr. Türelmetlen, szerencsétlen nagy úr, akit csak a résztvevő szív ért meg, akinek a kiszolgálásához végtelen alázatosság, nagy-nagy türelem kell. És csak ha ott benn, a kórteremben minden rendben van, ha senkinek sincsen semmi kívánsága, csak akkor jöhet az ápolónő magánélete.

És ez mindannyiok közös sorsa. A képzett gondozónőké éppenúgy, mint az ápolónőké, védőnőké. Aki arra határozta el magát, hogy beteg embertársát ápolja, hogy megértse a csecsemő sírásba öntött fájdalmát, aki bátorítólag fogja meg a búcsúzó ember kezét és minden anyával együtt örül egy új élet megérkezésénél, annak őszinte hivatás- tudat él a szívében és ezt viszi bele napi munkájába is. Az új élet, a szenvedés és a halál gyakori látása megszokássá válna a lelkében, ha nem élne szívében emberszeretet és hit, melyek nélkül a naponként előtte álló kérdésekre nem tudna válaszolni.

Panaszt alig hallok tőlük. Kis ismerősöm is mentegetődzve válaszolgat kérdéseimre, mintha itt, az emberi jajok között szégyelne saját gondjairól beszélni. Nem panaszkodnak, éppen ezért kétszeresen megérdemelnék, hogy jobb sorsuk legyen.

Az a törekvés, hogy minél több képzett ápolónőt helyezzenek a betegágyak mellé, napról-napra közeledik a megvalósulás felé. Két-három éves kiképzés után valóban segítőket kap bennük az orvos, segítőket, akiket áthat a hivatás szeretete. A képzett gondozónők klinikai osztályokat, bölcsődéket vezetnek. Fizetésük 80—100 pengő. Akik a kórházakban laknak, ellátást és lakást is kapnak. Tagadhatatlan, hogy ebből a fizetésből meg lehet élni.. A hivatalos munkaidőbeosztásuk elfogadható, de nagyon lelkiismeretlen gondozónő lenne az, aki a hivatalos idő lejártával otthagyja betegét. A kórtermek pedig mindig tele vannak, és az asszony, aki aggódva figyeli betege lélekzetvételét, láztól csillogó szemét, gyors érverését, bizony a legritkább esetben hagyja ott osztályát. Tudja, hogy nagy felelősség nyugszik a vállán. A legkisebb gondatlanság emberéletekbe kerülhet és ilyenkor megfeledkezik minden egyébről, csak azt látja, hogy egy szenvedő emMegilletődve állunk itt Gömbös Gyula síremléke előtt mind, akik őt szerettük és tiszteltük. Lelkűnkben ma is él az őt övező tisztelet, szívünkben ma is lüktet az őt ölelő szeretet. Eleven a képe is, amely meg-meg jelen emlékezetünkben, mint amilyen eleven a bánat, amely elmúlása óta mind maiglan lelkűnkben borong. Ide sereglésünk beszélő bizonysága annak, hogy Gömbös Gyulát még ma is közöttünk érezzük. De a nemes alakját kereső szemünk és a porladó testét rejtő eme sírbolt azt a nehéz kérdést veti most elénk, amelyet egykor a múltját sirató Jób mondott: Ha a férfi meghal, ha az ember kimúlik, hol van ő? (Jób 14:10.)

Krisztusi hitünk kész a felelettel: Istennél van, ahonnét Isten akaratából kijött a földre és ahová Isten hívó szavára visszatért a földről. Mert örökké igaz Pál apostol mondása: Akár élünk, akár meghalunk, az Űréi vagyunk. (Róma: 14:8.) Evangéliumi szent hitünk szerint nincsen halál, csak élet van és akik a földről megfáradt és elkopott testtel az Űr akarata szerint eltávoznak, azok is az örökéletre távoznak el. Mert az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene. (Máté 22:32.) Isten az örökkévalóság Istene, az örökkévalóság pedig nem ismeri a halált.

Hol van hát a férfi, ha meghal, hol az ember, ha kimúlik?

Testünk szeme csak a koporsót nézi és a sírt látja s azok válasza nagyon elszomorító. Mert testünk szeme csak azt vitatja valóságnak, amit lát; élőnek azt, ami előtte mozog; nagyságnak azt, ami erőt mutat; értéknek azt, ami értékesíthető. Ezért hódol a földi ember mindig az erő és hatalom birtokosainak. Ezért bálvány előtte a látszat. Míg egyszer azután megjelenik a kijózanító koporsó és a hatalmasok, erősek, irigyeltek, nagyok és gőgösek felett is néma szóval elkiáltja az ítéletet: Minden test olyan, mint a fű és az ember minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű és virága elhull. (I. Péter 1:24.)

De ennek igazát csak a lélek szeme látja meg. A lélek pedig nem ismeri a halált. A lélek csak az életet ismeri, ezért még a halottban is csak az élőt látja. Az élőt, akinek szava, vonása, emléke a lelkűnkbe vésődött, az élőt, aki elköltözése után is szívünkben maradt. Ezért tudok én az édesatyám tanácsoló szemébe nézni még ma is, mikor az az áldott szem oly régen zárva van. Ezért tudom én az édesanyám jóváhagyó mosolyában még ma is megfürdetni a lelkem, ha szépet és nemeset gondolok, pedig az a mosoly már rég megfagyott dermedt ajakán.

Gömbös Gyulát is ezért tudjuk még mindig magunk előtt látni derűs szemével, szigorú arcával, okos nézésével, éles látásával, egyenes és határozott megállásával. Mert Gömbös Gyula nekünk nem halt meg. Es ha azt kérdezi valaki, hol van hát a férfi, aki kimúlt, azt feleljük rá teljes bizonyossággal: itt van közöttünk, akik őt szerettük, itt él ezen a földön tovább is szerettei szívében, tisztelői emlékzeté- ben, építő elgondolásainkban, nemes hazafias felbuzdulásainkban.

Minél szélesebb körben gyűrűzik egy ember munkássága, annál tovább él ezen a földön. A nagy gondolkozók évezredek múlva is vezetnek és irányítanak, mint az ég csillagai. A nagy alkotók alkotásaikba rögződnek bele. Aki egy nép, egy nemzet, egy ország szolgálatában éli le földi életét, milliók leikébe vet ágyat megmaradásá- sának.

És ha most e síremlékre nézve kérdezi valaki, hol van Gömbös Gyula, aki elhalt és kimúlt, azt felelem neki teljes meggyőződéssel: Gömbös Gyula ma is él a keresztyén nemzeti gondolat nemzet- fenntartó célkitűzéseiben, él a magyar nép erősödő öntudatában, él a megtíportatásából felemelkedő ország jövendőket vívó akaratában. S míg lesz e szent magyar földön magyar szív, amelyben a megértő és mások iránt is türelmes krisztusi hit virul, míg lesz jó értelemben vett és jóirányban járó igaz fajszeretet, míg lesz alkotni akaró hazafiúi érzés, míg lesz ez ősi szent határok között igaz magyar lélek, addig Gömbös Gyula is él és élni fog. És akikben él, azok idezarándokolnak majd e csendes sírhoz, melynek ölén hűséges és áldott hitvesével együtt békésen pihen, hogy elmondjanak felettük egy csen-