Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-06-28 / 26. szám

WmiMtT des és áldó imádságot. Idezarándokolnak e jövőbe néző és a jövendőért harcba szállni is kész magyar lovas alakja köré, hogy tisztességadással őrizzék emlékezetét annak, aki a magyar jövendőért szállt harcba és égett el. Idezarándokolnak, hogy a nemzetéért rajongó szív világító fényét az emlékezés sugártörő lencséjén át rá vetítsék e nemzet lelkére, hogy vál­jék abban éltető, melengető és termékenyítő napsugárrá. A Gömbös Gyula emlékét őriző társaság nevében is itt köszönöm meg mindazoknak szíves áldozatát, akik e sírbolt felépítésében ma­guknak megtisztelő részt kértek. Áldozatuk legyen dús és áldott mag­vetés a boldogabb és szebb magyar jövendő számára ... Jertek, imád­kozzunk. D. Raffay Sándor. Magyar élet. 1941 3. A magyar gondolkozás. Karácsony Sándor régen kimutatta már, hogy a magyar beszéd, a magyar irodalmi nyelv nem minden képviselőjében egyezik meg a magyar észjárással, a magyar gondolkozással. Múlt heti cikkünk­ben említett az a megfigyelés is, hogy a magyar nép kérdéseit még nem ismerők csak osztályuk nyelvén szólókon át értenek meg belőle valamit, Karácsony Sándort igazolja. Nem azért mondjuk, mintha neki még igazolásra lenne szüksége, hiszen igazságai, megállapításai ma már megdönthetetlen tényként állanak mindenki szeme előtt, hanem csak azért, mert mindenkinek szüksége van arra, hogy amit elmélet­ben hallott, azt gyakorlatban is lássa. Karácsony Sándor kívülről indult meg. Látta, hogy a művelt ember logikusnak vélt beszéde sokszor érthetetlen marad a falu előtt. Okát kutatta és megállapította, hogy van egy ,,művelt” gondolkodás és ennek van egy kifejezésmódja. És van egy ,,másik” gondolkodás és ennek kifejezésmódja. /Vagyis: lélekben, életben, érdeklődésben, kifejezésben a magyarság két részre szakadt. A határt nem az osz­tályok, hanem a kultúrák szabják meg. Van egy ősi, ú. n. „mély­magyar” kultúra és van egy művelt, a nyugat gondolatait felvett és átalakult gondolkozásmód és kultúra. A kettőt eddig nem volt időnk egybe dolgozni. Mindig volt a nyakunkon valaki. Hol tatár, hol török, hol Habsburg, hol valami nyomorúság. De meg a „művelt”, azaz ide­gen behatásokat, feldogozatlanul átvett kultúrát nem is mindig magya­rok képviselték, hanem idegen eredetűek, akik számára érthetetlen volt a „másik” beszédje, gondolkodása, látása. Ez a kettő pedig még ma sem olvadhat egybe addig, ameddig az iskola szelleme és tan­anyaga a „művelt“ szellem tükröztetője és kiárasztója. A „másik“ számára ez mindig irgalmatlanul nehéz, elviselhetetlen kínzást fog jelenteni. Sőt nem csak kínzást, hanem kizárást is. A „művelt” tár­sadalomból való kirekesztést és örök falat magyar és magyar között. Természetes dolog .hogy ezt a nehézséget nagyon bajos a „mű­velt” társadalomnak felismernie. Aki állandóan egy bizonyos körben él, az nem lát mást, csak saját magát és a saját dolgaival lévén el­foglalva, mindig annak megdönthetetlenségéért száll síkra. A har­cosokat tehát a „másik” rétegnek kell küldenie és megostromolnia ezt a fellegvárat. Kifejezni azt, hogy mit akar, mit gondol, mit érez a „másik“, aki nem a kisebb, hanem a nagyobb: hogy mit akar a nép, a parasztság, amelyik elzárkózottságában csak a ,,művelt”-ekhez viszonyítva maradt el, önmagában azonban tovább fejlődött, és hatá­rozott, magyar népi műveltséget épített ki magának. Ol^an műveltsé­get, amely a maga dolgaiban a legmagasabbra fejlesztette ki magát és így joggal és méltán állhat meg mint fejlett „mélykultúra” a fej­lett „magaskultúra” mellett. Sinka Istvánnak a Bolyai Akadémia kiadásában a könyvnapra megjelent paraszt-eposza, a „Denevérek honfoglalása“, énnek a mély­kultúrának jelentkezése. Sinka István ebben az eposzban meg akarja rajzolni a „másik” kultúra sorsát. Eposza mindent képekben és jel­képekben fejez ki, hogy megmutassa egyúttal azt is: így beszél, így lát, így gondolkozik a mélymagyarság. Ügy látja, hogy a népet, a nép lelkét csak a költő tudja kifejezni és ezért a költő és a nép között örök a kapcsolat. Költőnek viszont csak az számít, aki ezt a kapcso­bertársa fekszik előtte, aki segítségre szorul. Az ápolónők munkája talán még ne­hezebb. Reggel V26—6-kor már munká­ban állnak és dolgoznak késő estig. Az ebédet csak kapkodva eszik meg, de legtöbbször kihagyják. Fizetésük alig alig 20—25 pengő, önfeláldozó munká­juk ezzel lenne megfizetve? Itt egy szomorú dologra kell rámutatnom. Ez a borravaló rendszer. Nincsen megalázóbb egy jóérzésü, képzettebb ápolónőre, mint amikor borravalót kénytelen el­fogadni. Mert a baj ott van, hogy kény­telen, egyébként nem tudna megélni. Nagyon fontos lenne ennek a kérdés­nek mielőbbi rendezése. Kapjanak ezek az asszonyok olyan fizetést, hogy abból tisztességesen meg tudjanak élni és ne szoruljanak a beteg 5—10 pengőjére. Külföldön ez nincs is szokásban. De az ápolónő munkája is veszít az értékéből, mert feltételezhető, hogy a gazdagabb beteget nagyobb gonddal ápolja. És még valami. A nyugdíjkérdés ren­dezése. Valamennyien fárasztó, ideg­kimerítő és fizikai munkát végeznek, ami idő előtt felőrli erejüket. Pénzük pedig nem marad arra, hogy öreg nap­jaikra vagyont gyűjtsenek maguknak. Remegőkezű, gyorsan kifáradó asszo­nyokat pedig nem tudnak már betegek mellé használni. Megérdemelnék, hogy egy kis nyugdíjjal biztosíthassák öreg­ségüket, hiszen az OTI által nyújtott öregségi alap csak 65 éves korban lép életbe, már pedig amelyik ápolónő iga­zán dolgozik, 50 éves korára is nagvon megérdemli a pihenést... ... Csengőszó hasít a folyosó csend jébe. Ajtók nyílnak. Siető orvosok, ápolónők a folyosón. — A kis Péterke — hallom innen is, onnan is, aztán csend. Magam is remegő szívvel nézek a fehér ajtóra, amelyen eltűntek. Végre megnyílik, az orvos lép ki rajta. — Szerencsére, a nővér vércsoportja egyezett a gyermekével — kapom el szavát s gondolatban mélységes csodá­lattal hajlok meg minden asszony előtt. Ott állnak a betegágyak mellett és ha kell, saját vérükből adnak egy-egy élet megmentéséért. Gyarmathy Irén. * ** KÜLFÖLDI HÍREK William Ralph Inge, a londoni szent Pál Kathedrális volt dékánja, a britt teológusok egyik elismert vezetője han­goztatta először azt, hogy Angliának unióra kell lépnie az Egyesült Álla­mokkal s így a világ legnagyobb nem­zete a legalkalmasabb időben születne meg. Az orosz emigráns párizsi csoport egyházias életének akadályai elhárul­tak. Berdjajefí professzor két könyvét akarja még ez évben megjelentetni. Az egyik önéletrajz volna, s másik címe pedig: Marxismus és keresztyén escha- tologia. Miután azonban az oroszok egy­házi helyzete nagyot javult Berlinben és általában Németországban, sokan át­települtek ide. Kensington püspöke pásztorlevelében dicsérettel emlékezik meg arról, hogy az angol lelkészek milyen hősi szolgá­latot végeznek gyülekezeteikben és a hadseregben egyaránt. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom