Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-18 / 3. szám
az, szavazati joga nem lehet annak, aki egyházunk kárára reverzálist adott, stb. Mint láttuk azonban, s állítjuk itt is, mindenféleképpen nagyobb bűn a reverzális-adásnál a gyermekáldás megtagadása, s mélyen romlott életnek a tünete. Felvetem azért a kérdést: Tűrhető-e az, hogy az egyházban a legszerényebb vezető-szerepet is játsszák azok, akikről egészen nyilvánvaló, hogy mert nem akartak, azért nincs gyermekük? Lehet-e a krisztusi egyháznak emberei vezetői között olyan, aki ilyen nyilvánvaló, egyház- és nemzetpusztító bűn cselekvésében szenved? Lehetnek-e egyáltalában teljes jogú tagjai az egyháznak azok, akikről ország-világ előtt köztudomású, hogy nem akarják magukra venni azt a keresztet, amely Isten legnagyobb áldásával és mandátumával, a gyermekkel jár együtt? Lehet-e azoktól komolyan várni, hogy a bűn elleni küzdelemben Krisztusnak jó vitézei legyenek, akik meg sem született gyermekeik megöldöklését a világ legtermészetesebb dolgának tartják? S ha az ilyenek egy kicsit is szeretik egymást, nem érzik-e önmaguktól, hogy éppen egyházuk jövője érdekében soha, sehol, semmilyen körülmények között vezető állást nem szabad elfoglalniok, még ha annyira is megbánták vétküket? Ne gondoljuk, hogy Isten ad győzelmet a születendő gyermekekért folyó harcban, a reverzális-háborúban addig, amíg nem indítjuk meg a szent háborút azokért, akik a mieink lehetnének. Q. R. Élet az „emberebb emberekért" A kicsit methodisztikus, kicsit optimista, de mindig nagyon gyakorlatias angolszász protestantizmus kegyessége épúgy formálta Baden Powel mozgalmi vágyát, mint vállalkozó kedvű, nagyon önálló és szabadon nevelt angol férfi életfelfogása, vagy akár az „örök fiút” megértő katonapedagógus nemzetnevelő értékekből táplálkozó szempontjai. Baden Powel alapos katonai nevelés, felfelé ívelő hősies katonaélet és a fél világ bebarangolása után végzetesen belekerült a világ fiútársadalmának forgatagába. Az őszülő tábornok először csak a szerető érdeklődésével ragadt oda a londoni utcák vidám, szabad, de haszontalan életű suhancaihoz. Nézte őket, sajnálta és szerette, megértette és elítélte az életüket. Meg akarta őket tartani annak az életformának, ami a sajátjuk; fiúknak. És mégis érezte, hogy ezer és ezer fiú a „fiús“ életnek kísértetiesen visszatérő jelenségei szerint elkallódik az igazi férfi élet, sőt az igazi emberi élet ösvényeiről. Felnevelkednek a világ szürke polgárai, ideálok, célok, nemes feltevések, az emberség mélységeinek megismerése nélkül Felnevelkednek, s nem képesek többre, mint biztosítani a biológiai önfenntartásukat. És új Diogenesként keresni kezdte az embert azokban, akik készültek emberré lenni, s a szeretet az angol fiúk iránt magával sodorta BiPi életét. Azon vette észre magát, hogy egész napját egy igazi fiús életforma kialakításának gondolataival tölti, s az emberebb emberek nevelése olyan gondja lett, mint valaha Mafeking várának hősi csataja. Alig, hogy összegyűjtött néhány angol fiút az igazi élet ösvényei cser- készésére, máris megszületett a mozgalom. Az egész világ fiatalsága egyszerre sajátjának és nekivalónak találta a cserkészetet. Még né hány ősz hajszál, s BiPi már a világ fiatalságának váilain jarja a Jamboreekat. A világ négy tája felé felemelik mindenütt a liliomos zászlókat, százezerszámra állnak össze a világ fiai ötös-natos csoportokba, a fiús közösségi élet kis családjaiba, az őrsökbe, s a szabad ifjúságnak mind több és több tagia esküszik fel a 10 törvényre, melynél fiatalosabb, nemesebb és gyakorlatiasabb életparancsot és belőle fakadó életstílust soha meg nem fogalmaztak és ki nem alakítottak a világ fiútársadalma számára. BiPi mozgalma: a cserkészet, egyszeriben a pedagógia mesterfogásaként számított a világon. A keresztes lovagok világa óta nem volt nagyobb hatású, magával ragadóbb mozgalom fiatalemberek számára a mi nyugati kultúrkörünkben. Az ősz tábornok az egész világ fiútársadalmának álmait álmodta meg, s az örök fiú álmai közé tudta belevinni a maga nevelő nek kell okvetlenül lennünk? Nem képzelhető-e el annak a történelmi barátságnak megújulása, amely valójában az orosz és magyar történelem nagyobbik felében, túlnyomó nagy részében, az Árpádok alatt különösen oly tisztán, majdnem törvényszerűen érvényesült? Ennek az egészséges fejlődésnek szerintem két alapvető föltétele van: az egyik, hogy fölismerjük és elismerjük egymás történelmi hivatását az európai térségben; a másik, hogy ne bántsuk egymás történelmileg kialakult életformáját. A szovjetorosz gesztus mintha egy kicsit ilyenféle kezdeményezés jelképe is volna .. Ami a császáré és ami Istené A keresztyén világ, így evangélikus egyházunk is a vasárnapot rendelte az Isten tiszteletére. Gyermeki szívünk minden hálájával fordulunk ezen a napon a minket teremtő és megtartó jó mennyei Atyánkhoz, hogy megköszönjük neki naponként ránk árasztott kegyelmét és áldásait. Sajnos, a vasárnap délelőtt egy órája az, ami egy héten jut Istennek múlandó időnkből. A hét százhatvannyolc órájából egy óra! Ez az egy óra képviseli a mi sokat emlegetett keresztyén életünket. Eny- nyire redukálódott a háziistentiszteletek gyönyörű szép szokása. Ezt jobban redukálni nem lehet. Ezért nem hagyhatom szó nélkül, külö- sen az utóbbi időben dívó szokást, hogy a legnagyobb érdeklődésre számottartó komoly zepei hangversenyeket vasárnap délelőttt 11 órakor tartják. Ez ellen vallásos érzésünk minden erejével tiltakozunk és kérjük az egyetemes egyház közbelépését, talán a többi egyházakkal karöltve. Tudjuk, hogy a zene milyen sokakat tud közel vinni az Istenhez. Ismerjük a koncertlátogatók ellenvetését is, mellyel nyugtatják lelkiismeretüket, hogy az Istent mindenütt lehet imádni, fontos, hogy „lélekben és igazságban” imádjuk. Érdekes, mi evangélikusok sokszor milyen jól tudjuk citálni az olyan szentírási helyeket, amelyek gyakorlati keresztyén- ségünket „látszólag” megkönnyítik. De nem akarok most vitázni és alkudozni, evangélikus embernek vasárnap délelőtt a templomában a helye. Ezért tiltakozunk a 11 órás hangversenyek ellen. Ez a kérdés is, mint sok másik, éppen a mi fővárosi egyházunkat éri legfájdalmasabban, mert a fővárosi templomainkban az istentisztelet legtöbb helyen 11 órakor kezdődik. Református testvéreinknél van 10 órakor is istentisztelet, róm. kát. testvéreink pedig a délelőtt minden percében kielégíthetik lelkűk szomjúságát. Éppen, mert minket, evangélikusokat érint ez a kérdés legfájóbban, ezért nekünk kell legjobban tiltakoznunk, nehogy egyet is elvonjanak a hívek közül. Legnagyobb tiszteletem az ilyen rendező zenekarnak; bizonyára súlyos okok késztették őket erre az elhatározásra. A délelőtti olcsóbb terembér, stb. Tessék ezeket a hangversenyeket a neki méltó helyen, világhírű Zene- művészeti Főiskolánk nagytermében, 5
