Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-06-14 / 24. szám
mmus&cr Zsidókérdés élőiről De jól esnék most felvenni az ugye- megmondtam napóleoni pózát. Lassan kiderül, hogy jó olyanokra is hallgatni, akik a kérdéseket nemcsak külpolitikai dühükben szokták felvetni, de valamit gondolkoznak, meg imádkoznak is. Nem akarunk fennhéjázni azzal, hogy mi megmondtuk, hogyan kell megoldani a zsidókérdést, de egyet-mást azért írtunk arról, hogy mit nem lehet csinálni. Bizonyos szempontok pedig, melyeket az egyházias szempontokat megillető udvarias, szokott mellőzéssel kezeltek, most, hogy kicsit telt az idő, kellemetlenül mérvadóvá válnak. Pedig nekünk nagyon sok felé kellett beszélnünk, nehogy félreértsenek. Szólnunk kellett az államhoz, a magyarsághoz, az egyház híveihez, s külön az egyház puszta tagjaihoz, a zsidósághoz, a betértekhez, a betérőkhöz, s főleg beszélgetésbe kellett kezdenünk ebben a kérdésben is az Istennel. Az állam azt üzente nekünk, hogy vegyük tudomásul a zsidótörvényt. Mi - rögtön mondtuk, hogy állampolgári hűségünkben nem lesz hiba, de óva intettük a törvényalkotást, nehogy vallási törvényt csináljon a fajikérdésböl. Magyarországon csak a zsidóság hitte, s a parlament, hogy a zsidókérdést vallási alapon lehet kezelni. Aztán kiderült, hogy nem is lehet megfogalmazni, vájjon ki a zsidó vallásilag. Hát nem nevetséges, hogy 1938 dec 31-én még keresztyén a betért zsidó, újévkor azonban már zsidó, keresztvíz ide, keresztvíz oda? És főképp visszafelé kijelölni egy ilyen dátumot! Azt mondani, hogy mától kezdve nem számít valami, az igen. De hogy eddig számít, azóta nem, ez csak önkényes datálás lehet. Különben is az a szövevényes törvény, amiből több a kibúvó, mint a háló, s még ma sem érthető azok előtt, akik folyton ebben a kérdésben kénytelenek dolgozni, a legbiztosabb ítélőbírája önmagának. Nem is azt siratjuk, hogy mennyi egyházi dilemmától szabadultunk volna meg, de inkább azt mondjuk, mennyi társadalmi fejetlenségtől szabadult volna meg a magyarság, ha rögtön világosan mertünk volna beszélni. Az államnak a törvény végrehajtásához éppen annyi hatalma volt akkor, mint van ma. Mért kellett akkor mindig tovább foltozni a szigorúságot? Ebből a tapogatózásból kifolyólag kellemetlen kívánságok ostromolták az egyházat. A magyarság azt kívánta, ne vegyünk fel az egyházba zsidót. Hivatkozott arra, a zsidóból sohasem lehet jó keresztyén, amúgysem, ma pedig méginkább. Mi azonban a lelkészi hivatalokban tapasztaltunk sokszor meglepő lelkitusákból leszürődött komoly istenkeresést egyes zsidóknál, s láttunk azóta is, azelőtt is nagyon komoly egyházhűségű zsidókat, sőt egész zsidó családokat. Kinek lehet szeme ahhoz, hogy megállapítsa valakiről: ez érdekember, ez meg hivő, mikor mind ugyanúgy beszél, s mind elvállal ugyanolyan examinálást, s prédikációkat, amilyeneket csak megkívántunk tőlük? És egyáltalában mikor és hol szerezhet a magyarság, mint nép olyan hatalmat, mellyel hatályon kívül lehetne helyezni Krisztus missziói parancsát, mely minden népekre és minNemcsak kenyérre! él az ember E címen írt cikket Szántó Róbert a Keresztyén Igazság júniusi számában. Mikor elolvastam, önkéntelenül így sóhajtottam fel. Hát ide jutottunk? Mint a tékozló fiú, le vagyunk rongyolódva? Nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is! A szegénységi bizonyítványt állította ki egyházunkról. Ország-világ olvashatja rólatok, ti szegény falusi papok, hogy többé-kevésbbé olyan emberek közt éltek, akik a papot vagy esőért imádkozó, napsütést elővarázsoló, ráolvasó mágusnak nézik, vagy egyáltalában nem törődnek vele. Milyen jó, hogy van kongruá- tok, legalább részben függetlenek vagytok juha/itok önkényétől. Mennyivel jobb a sorsa a városi lelkésznek. Az sohasem kerül abba a helyzetbe, hogy hívei által kitartottnak érezze magát. Ha' tisztességes megélhetést biztosít a budapesti, győri, miskolci stb. lelkészek jövedelme, de meg sem közelíti egy jólkereső orvos, ügyvéd, vagy bankvezér jövedelmét. Szántó Róbert cikkét megmutattam ismerőseimnek s azok azt mondották, hogy az volt a benyomásuk, mintha a cikkíró torzítaná a dolgokat. De ha csakugyan való és igaz, amit ír, akkor a legokosabb lenne, ha a Lutheránia megcsinálná a felszámolást. Mivel az éremnek van egy másik oldala is, azért a cikket megjegyzések nélkül nem hagyhatjuk. Szántó Róbert városi pap, az ország fővárosában prédikál és reprezentál. Ez azonban nem jogosíthatja fel, hogy a falusi nép mentalitásáról lekicsinylőleg nyilatkozzék. Bizonyára megtörtént már az ő gyülekezeteben is, hogy eljött egy megszomorodott szívű szülő a lelkészhez azzal a kéréssel, hogy imádkozzék beteg gyermekéért, hozzátartozójáért. A jó lélek talán a Bibliából is tudta, hogy a hitből való imádság megtartja a beteget és az Űr felsegíti őt. (Jakab 5, 15.). S milyen megkönnyebbülést jelentett annak az aggodalmaskodó családnak, mikor a lelkész a gyülekezet imádságával szállt a Mindenható színe elé. De milyen torz megállapítás lenne, ha valaki erre ezt mondaná: Milyen fővárosi gyülekezet az, amelyik a papot arra használja, hogy betegekért imádkoztát? Ha valaki beteg, menjen el az orvoshoz, a pap ne csináljon konkurrenciát a doktoroknak s ne akarjon imádsággal gyógyítani. Amikor a falusi nép és lelkész hosszú szárazság idején esőért imádkozik, akkor az ugyanazt csinálja, mint mikor a kelenföldi templomban a gyülekezet és lelkész imádkozik egy beteg hittestvérért. Szerencsétlen megállapítás, hogy az állami kongrua részben függetleníti a falusi lelkészeket „juhaiknak önkényétől” s hogy a városi lelkész sohasem kerül abba a helyzetbe, hogy hívei által „kitartottnak” érezze magát.- Nincs veszedelmesebb valami egy lelkészre nézve, mint mikor függetleníteni kezdi magát „juhaitól.” Akár azok önkényétől is. A gyülekezet a lelkészé minden jó és rossz tulajdonságaival. Azért van pásztor a nyáj felett, hogy ha az rossz utakon jár, akkor a lelki- pásztor terelgesse a helyes irányba. Ha a kongrua azt a célt szolgálja, hogy a papokat kisebb vagy nagyobb mértékben függetlenítse „juhaik önkényétől”, akkor a lehető legrosszabb célt szolgálja. Az önkénykedés elfajulás, amit gyógyítani kell. Betegség, ami orvoslásra szorul. Fura volna, ha az orvos úgy akarna gyógyítani, hogy betegétől függetleníti magát. Vagy ha a tanító hasonló viselkedést mutatna növendékei rakoncátlankodásaival szemben. A „juhok önkényére” nem a függet- lenítés a válasz, mert ebből lesz azután a parancsolgatás, a szeszély, a zsarnokoskodás. A lelkészeknek azonban a szolgálatban kell nagyoknak lenniök. Nem jó dolog az, ha mindjárt kongrua is, ami függetleníti a papokat „juhaitól.” Különben a kongrua a falusi gyülekezetekben megbénította az áldozatkészséget. Aki fizet, annak nemcsak jogai, de kötelességei is vannak. Amíg a gyülekezet a papját maga fizette, kötelességének tartotta, hogy róla gondoskodjék. Most az állam is dotálja. Innét is, onnét is kap és mégsem elég. A hívek azt mondják, hogy elég nagy a kongrua, minek erőltessék meg magukat. Az állam azt hiszi, hogy a papoknak sok a mellékes jövedelmük, azért nevetséges összegig: 1600 aranykoronáig egészíti ki a fizetésüket. Idősebb papok
