Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-17 / 20. szám
tmnMfflcr Mlta is elmélet Hm... Mi, akik önkéntelen is elméleti kérdés-felvetésekhez szoktunk s akiknek, akárhogyan menekülünk is tőle, mégis sokszor könyvműveltség és íróasztalprobléma tárgya lesz az életünk legégetőbb kérdése is, ámulatunk Veres Péter talpraesett gyakorlatiasságán „Magyarság-parasztság" című előadása közben, melyet az „Egyesületközi együttműködés" estjén tartott.. Azt, hogy a parasztság a magyarság végső menedéke, onnan kell kiindulnunk, rá kell támaszkodnunk az új Magyarország felépítésénél, Szabó Dezső óta egy egész író és tudós generációtól kellett egyszerre hallanunk, s magánmeggyőződésünk is régen alátámasztotta. Főnemességünk már alig van, ami van, az is nagyobbára nem magyar. A köznemességünket leváltó polgár-osztályunk szintén nagyobbára nem magyar, történelmi helyén még gyökértelen s az európai fejlődés, — igen jól látja ezt Veres Péter is, — nem fog kedvezni a polgárságunknak. Polgárságunk nem lesz az új világban. Ez átmeneti képződmény volt. A jövő egy. alkotó értelmiségre és egy kétirányú termelő-tömegre fog épülni, ipari és mezőgazdasági dolgozókra. Ipari munkásságunk mind inkább magyar lesz, de még nem nemzet. Neveltetése és antiszociális múltúnk visszavetette a nemzetté fejlődésben. Marad a parasztságunk. Ö a magyarságnak, a látható és megfogható magyar jellegnek, ha sokszor, vagy jelenleg passzív, de mégis mindig megbízható őre. A problémát mi ott szoktuk látni; érett-e ez a parasztság arra, hogy rá építsük a terveinket? Lehet-e ezt a magyarság ősrezervoárját a magyarság motorjává tenni? Veres Péter erről nem elmélkedik. Azzal kezdte előadását: „Bizonyítani akarom, hogy a parasztság bennem s a többiekben érett arra, hogy a magyar életben elfoglalja az őt megillető helyet". „Bennem és a többiekben." A „nemzethordozó középosztálynak" tudomásul kell vennie, hogy a parasztság nem akkor és annyiban érett, amikor vagy amennyiben mi ezt észrevesszük, de akkor és annyiban, amikor és amennyiben ezt ő tudja magáról. Veres Péter nem elméletben, de szeszélyes ismeretségben és a magyar parasztság belső ismeretében meri vallani az érettség öntudatát és nekünk nem az íróasztaltól, vagy a hivatalokból, nem is a parlamentből kell kiindulnunk a parasztságról alkotott véleményünkben, hanem tőlük. Abból, hogy a parasztság még nem szervezkedett magáról beszélő tömeggé, akit meg kellene hallgatnunk, még ne áltassuk magunkat, a parasztságot nem kell meghallgatnunk. A parasztság egyedeiben legalább olyan mértékben készen van az új magyar életre, mint a „középosztály", az eredeti és szerves magyar életre pedig megszégyenítően jobban, mint mi. Idegen kultúrhatások és politikai befolyások alatt meggörnyedt középosztályunkban milyen parázs viták és milyen ijedt bizonyítgatások folynak a kérdés körül: mi a magyar? Asszimiláltjaink lelkendezve, törzsököseink megriadva tárgyalják a kérdést, lehet-e arról beszélni, hogy a mai magyarság azonos azzal, amelyik itt hazát vert magának, lehet-e beszélni a magyar állagnak vér2 A bácskai egyházak ügye D. D. Raffay Sándor bányakerületi püspök folyó évi május 12-i kelettel a következő levelet intézte Dr. Popp Fülöp zágrábi evangélikus püspökhöz, a jugoszláviai németnyelvű egyházközségek volt püspökéhez: „Az Űr nevével köszöntöm az Olvasót! Főtisztelendő Püspök Ür! A Budapesten megjelenő Deutsche Zeitung című lap Főtisztelendő- ségednek egy megbízását közölte. Ezzel Főtisztelendőséged Meder Henrik újverbászi lelkészt, alesperest azzal bízta meg, hogy a Magyar- ország ezeréves birtokába visszatért Bácska németnyelvű evangélikus egyházközségeinek jövendő sorsát intézze. Ez a megbízás merőben érthetetlen, mert Főtisztelendőségednek a visszacsatolás pillanatától kezdve minden egyházhatósági joga természetszerűleg megszűnt, a bányakerületi püspök régi törvényes rendelkező joga pedig magától visszaállt. Kénytelen vagyok tehát Főtisztelendőséged szíves tudomására hozni, hogy a bácskai gyülekezetek felett az egyházfőhatósági jogokat átvettem és egyházi, valamint országos törvényeink rendelkezése szerint gyakorolni is fogom. Főtisztelendőséged megbízottjával csak abban az esetben érintkezem, ha ebbe a Bácska területén lévő egyházközségek törvényesen megválasztott esperesei beleegyeznek. Ez espereseket a mai napon magamhoz rendeltem és velük a visszacsatolás következtében szükséges intézkedéseket megbeszélem. Az Ür kegyelme legyen velünk!” II Önrevízió — máris ? Ha egy generáció mindenestől új tájékozódásra, újrakezdésre rendezkedik be s méghozzá olyan fanatizmussal, mint a mienk, akkor igen ijesztővé válhatik számára a hamaros önrevízió kényszere. Aki azonban nemcsak folytatni akar kritika nélkül, — s vájjon volt-e generáció, amely valaha is melegédetett volna ezzel? — annak nagyon kötelező a sűrű, sőt esténkénti önvizsgálat. Azért egyszerre elképedtem és örvendeztem Mórocz Sándor múlt heti „Szavakba rekedt keresztyénség” című vezércikkén. Mórocz Sándor végre szabadjára engedett egyházunkban egy bizonyos lelkiismeretfurdalást, melyet a múlt elítélésében egészen új tapasztalatok alapján éreznünk kell, s hangot adott annak a becsületes kérdésnek, hogy mindaz, ami egyházunk jövőjét alakító igénnyel mi vetettünk felszínre, vájjon el tudja-e végezni, amire egyházunknak valóban szüksége van? A lelkiismeretfurdalást így szólaltatja meg Mórocz: „Lesújtó kritika tárgyává tettünk mindent, ami a keresztyén élet területén a mi korunkat közvetlenül megelőzte. .. Nem vettünk magunknak fáradságot, hogy megkülönböztettük volna egymástól az igazi és az ál-liberalizmust, szabadgondolkozást és individualizmust. Mindazt a nagy és komoly alkotást, amit ezek századokon keresztül alkottak, egy fölényes kézlegyintéssel el tudtuk intézni . . .” A „lesújtó kritikával” — be kell magunknak vallanunk — kétségtelenül a nemzedék-harc ódiumát idéztük fejünkre. Ez akkor lett nyilvánvalóvá, amikor egyszer csak elnémult egy egész korosztály az egyházunkban. Pár erőtlen felszólalás a múlt nevében s háttérbe húzódott az egyház munkásainak egész széles rétege, akik közé nemcsak a megátalkodott fejlődésképtelenek, nemcsak a rosszakaratú reakciósok vonultak passzív rezisztenciába, vagy dohogó magányosságba, de nagyon sok jóakaratú, kedves lélek érezte kívül magát abból a fejlődésből, mely néhány nagyhatású újító sodró erejével kapta fel a mi generációnkat. Engem sokszor rettentett ez a gyors „győzelem.” Az egyházi „új reformáció” ugyanis nem járt elég mélyen s nem r>olt elég historikus ahhoz, hogy valóban mindent meg tudott volna érteni abból, ami a múlté, mindent magával akart vinni, ami magunkkal vihető s mindenkit meg tudott volna ragadni, aki hűséges és készséges szolgája az örök reformáció egyházának. Ez a mozgalom lerohanta a szelíd lelkűeket s a gépesített gyorscsapatok után nem mindenütt tudta felvonultatni a gya-
