Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-17 / 20. szám
MNcaiKinniT logságot, a hódítók zömét. Arra sem vigyáztunk eléggé, hogy az új reformációt ne lehessen, mint divatcikket, gomblyukban hordani, s ..szavakba rekeszteni” a mozgalmat. A kritika mindafelett, ami korunkat közvetlenül megelőzte, nem volt azonban mindenestül jogtalan s főkép nem volt megokolatlan. Egy ma- gábaroskadó világ gyermekeinek születtünk, a társadalmi, nemzeti, világnézeti, hitbeli csőd beérése idején. Miért épen az egyház mentesülhetett volna a kritika alól, mikor világossá lett, hogy apáink egész gondolatvilága, világnézete, életrendszere, munkaeszközei társadalmi, nemzeti, s az egész nyugateurópai műveltséget érintő minden vonatkozásában a történelemnek, nálunknál sokkal hatalmasabb és kérlelhetetlenebb kritikájában és lijitóerejében olvadnak el s épülnek újjá9 Korunkat igazán nem lehet másnak nevezni, mint „vajúdó korszaknak’1 s azon csak nem lehet vitánk, hogy egyházunk élete épen annyira kénytelen a vajúdás fájdalmát elvállalni, mint akár szellemi, akár társadalmi, vagy nemzeti életünk. Nem lehet vita afelett, hogy megüresedésnek és benső bomlásnak bűnös csíráit a nyugati keresztyénség s benne egyházunk is épen úgy magában hordozta, mint általában azok. Ha a kritika lesújtó s néhol túlzottan kíméletlen is volt, lényegében, vagyis abban, hogy az egyházi tanítás, munka- és életrendünk nem vihető így tovább, nem támaszthatott kétséget senkiben, aki egész kultúránk életében jelenlévő felbomlásból és vajúdásból valamit is megérzett. Abban van igaza Mórocz Sándornak, hogy „nem vettünk magunknak fáradságot, hogy megkülönböztettük volna egymástól az igazi és az ál-liberalizmust, szabadgondolkodást és individualizmust.” Az a bűnünk, hogy amint elődeink nem tudták magukat kivonni a századforduló egész fejlődéséből, úgy mi sem tudtuk kivonni magunkat az ezt ért kritika egész fejlődéséből. Ma már pedig világosan látható, hogy ha nem vagyunk egészen érzékenyek épen a szabadgondolkozásnak, liberalizmusnak és individualizmusnak kritikájában, (talán ezek jellemezték legjobban ezt a felbomló korszakot,) s ha ezek igazi és szükséges, másfelől ál és visszaélésekkel teljes megvalósulásai között nem akarunk különbséget tenni, akkor semmi gátat nem tudunk emelni azok elé az új gondolatok és az új világ propaganda-komplexuma elé, melyben pedig nemcsak a protestáns keresztyénség, de az önálló magyar gondolkozás alapfeltételei is elpusztulnak. Egyházi tekintetben állandóan érzem, hogy a múlt egész felégetésével ugyanolyan vacuum horrui, ugyanolyan kisepert szoba támad egyházi életünkben a társastól viszatérő ördög elé, mint társadalmi, nemzeti életünk életében egy feltarthatatlanul özönlő új eszmevilág számára. Az egyházi liberalizmus felégetésében épen olyan kényes helyzetben vagyunk, mint a magyar liberalizmus felszámolása tekintetében. Kérdés, hogy a mi észjárásunk és életelképzelésünk lesz-e győzelmes ezek helyettesítésében? Mórocz Sándor ezt a közelgő új veszedelmet „totális teológiának” nevezi s a kifejezésnek nem a helyességén kell törnünk a fejünket, de megérezni a hangulatot, az ösztönös érzést, amit ezzel az elég homályos meghatározással a magyar evangélikusság akart valamit kifejezni. Lesújtó kritikánk lelkiismeretfurdalását Mórocz Sándor elsősorban az egyházi „alkotások” terén érzi. Nem hiszem, hogy ilyen szempontból becsülnénk le a „közvetlen előttünk” járó korszakot. De Mórocz is elszólja magát, amikor ezekről az alkotásokról úgy emlékezik meg, mint amiket „ezek századokon keresztül alkottak.” A századok alkotása és a közvetlenül előttünk járó korszaké között feltétlenül tudunk különbséget tenni. Azt is tudjuk azonban, hogy ez a korszak is gazdagabb volt személyes áldozatokban, ügyes kezdeményezésekben s intézmény-szervezésben, mint a miénk. Egyházunk ilyen munkássága felett azonban nem szabad seregszemlét és semilyen értékelő munkát sem végeznünk anélkül, hogy nagyon figyelemreméltó szociológiai tényeket számításba nem vennénk. Érdekes lenne feldolgozni, hogy a század- forduló egyházi alkotásaiba mennyi szerepe volt a pozitivista-humanista, (kicsit a szabadkőművességtől is motorizált) az emberben hívő szellemnek s mennyi a valóban evangéliumi léleknek. S lehetetlen meg nem látnunk korunk emberében az etatista beállítottságot, mely már régen nem az egyháztól, nem is a társadalomtól, de az államtól magától várja mindazokat az alkotásokat, (iskolák, nevelőintézetek, irgalmas-intézmé- nyek) amelyekről ezelőtt a keresztyén ember gondoskodott, ma pedig a szociális államba szervezett közösségi ember. A kultúrális-, szociáben és lélekben való fenntartásáról ezen a véres ezer éven keresztül? Veres Péter a magyar paraszt egyszerűségével elvágja a vitát: „Akármit szólhat a tudomány, vagy akármilyen nehéz is kimutatni tudományosan, hogy ez a magyarság azonos az ezer évessel, vagy a bármikorival, mégis úgy van, hogy ma ez a magyarság, mert nincsen más magyarság". Ez, mert nincs más! Mire jók az elméleti viták? Ezt a magyarságot kell felszabadítani, vezetni, erősíteni, védeni, rajta tartani az örök magyar élet keretein, szokásain, kultúráján, eszméin, tervein, vagy rávezetni ezekre. Abban is sokszor megzavarodtunk, hogy, noha a parasztságunkban kerestük az eredeti magyarságot, észrevettük rajta, hogy kultúrájában, eszméiben, osztály-akaratában sokszor semmivel sem lehet elválasztani nemcsak a környező népek parasztságától, de sokszor a világ parasztságától sem. Milyen nagyokat tudnak rikoltani ezekre a felfedezésekre azok, akiknek volt félteni- valójuk egy parasztságra épített önálló magyar élettől. No lám, lelkendezték: paraszt az paraszt a világ minden táján, önző, úrgyűlölő, nem tud lelkesedni, stb. Hogy lehessen ő a magyar nemzetgondolat hordozója? Veres Péter megint leinti a sok problémázgatást. „Abban, amiben a világ minden embere közös — ember a parasztság is. De abban, amiben a világ minden emberétől és parasztjától különbözik, abban magyar a magyar parasztság." Ezeket azonban egyszerre kell látnunk és méltányolnunk benne. A magyar parasztságnak egyetemes emberi életakarata van, a világ minden parasztjával közös az életformája, de mindent, ami magyar: észjárást, ruhát, dalt, táncot, szokásjogot, közösségi életformákat, stb. ő őrzött meg öntudatosan. Aki tudni akarja, mi a magyar, mégis hozzá kell fordulnia. Meg kell tanulnunk, hogy a magyar paraszt is ember, paraszt, s hogy ő a magyar. Az igazi nemzeti politika tőlünk azt kívánja, tegyük, vagy inkább engedjük a magyar parasztságot, hogy a magyar kultúra termőtalajává és a magyar jelleg megtartójává lehessen. Az új magyar életben csak akkor van remény, ha abban minden osztály és minden személyiség számára megteremtjük a szabadságot, kötelezővé tesszük a küzdelmet, s útjára engedjük a kölcsönhatásokat. Osztálynélküli, társadalmi igazságon épülő magyar élet. Ez kedvezne a parasztságnak, s ha ebben megerősödhetne a parasztság, maga a magyarság találna magára. Veres Péter elődására sokunknak nagyon nagy szüksége volt. A magyar észjárás és a gyakorlati egyszerűség üdítő levegőjét árasztotta. dyl. A pesti evangélikus egyház képviselőtestülete május 13-án tartott ülésében jóváhagyta a Balassa-utcai szeretetház eladását és elhatározta, hogy az eladási árból egyidejűleg megkezdi a zuglói templomépítéssel egyidejűleg a templomtelken felállítandó új szeretetház építését. Elhatározta továbbá, hogy megszervezi a Deák-téri lelkészi kör számára a második rendes lelkészi állást s annak betöltésével együtt betölti az angyalföldi és a zuglói lelkészi kór lelkészi állását is. 3