Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1936-10-18 / 41. szám

308. oldal.

EVANGÉLIKUS ÉLET

1936. október 18.

Luther és a zene.

(Folytatás.)

A zene iránti határtalan szeretete csendül ki asztali beszédeiből és egyéb nyilatkozataiból.

»A zene Istennek egyik legszebb és legfenségesebb adománya. A Sátánnak nagy ellensége, mert azzal űzzük el a gonosz gondolatokat. Az ördög ki nem állhatja. A zene messze űzi a lelki gondokat, amint ezt Saul példája is mutatja. A királyok, fejedelmek, urak egyik gondja legyen a zene és általában a művészetek felkarolása. A magánemberek, ha még úgy szeretik is a művészeteket, nem képesek azokat fenntartani.«

»A búsongó szivnek a legjobb orvossága a zene, az vidámítja meg a szívet.«

»A zene fegyelmez is, az embereket szelí- debbekké . és erkölcsösebbekké teszi.«

»Ha a mi Urunk Istenünk már e földi életben, amely csupa nyomorúság, ilyen dicső ajándékot ad nekünk, mire számíthatunk az örök életben, amely maga a tökéletesség és boldogság hazája.«

»A zenét mindenkor igen szerettem. Aki a művészethez ért, az jó és mindenre alkalmas ember. A zenét szükséges az iskolában művelni. A tanítónak tudnia kell énekelni, különben rá sem nézek. Papnak sem való az, aki előbb nem tanítóskodott.«

»A zene Istennek szép adománya és közeli rokon a teológiával. Én az én kis zenei ügyességemről a világ minden kincséért le nem mondanék.«

Természetes, hogy amikor a reformáció vezéralakja ilyen elragadtatással szólt a zenéről, annak óriási gyakorlati jelentősége volt.

Luther dallamait a nép valósággal örömujjongással fogadta. Villámgyorsan terjedtek el Luthernek az énekei Németországban, gyorsabban, mint talán tanai. Egy spanyol szerzetes így írt Lutherről: »Valami csodálatos jelenség, hogy miként repültek ki Luthernek a dallamai lelkének műhelyéből és mint járták be a házakat, műhelyeket, tereket, utcákat, mezőket,« Egyszerre Luther dallamaitól volt hangos egész Németország. Voltak, akik Luthernek még a nevét sem hallották, már ismerték énekeit.

Népdal módjára szájról-szájra szálltak e dalok, s mint a virágok pelyhes ernyői a tavaszi szellőben ezer felé viszik az új életet termő magvakat, úgy szálltak a lélek szárnyain e melódiák s messze földön hintették el az emberi szívekben az örök életnek a magvát, az evangéliumot. Öregek, gyermekek, papok, tanítók, vándorénekesek, vándoriparosok, takácsok, suszterek voltak az új énekköltészetnek az eszközei. Sőt még a koldusok is nagy érdemeket szereztek a reformáció énekeinek a terjesztésében. A salzburgiak panaszt emeltek a pápai nunciusnál, hogy tehetetlenek % reformáció gyors terjedésével szemben, mert még a házról-házra járó koldusok is az új

énekeket éneklik és terjesztik az egyház »tév- tanait«.

Valamely városban rájöttek a katolikusok arra, hogy a toronyőr is Luther-dallamokat fuj a vár tornyáról. Mikor látták, hogy milyen feltartóztathatatlanul terjednek a reformáció énekei, azt mondogatták: »A nép bele- énekli magát Luthernek a tanaiba.«

Essenben egy Tubr György nevű takács házánál gyermekek részéi e rendszeres énekórákat tartottak. A szülők úgy küldözgették ebbe a házba gyermekeiket, mint az iskolába. Amikor vége volt a tanításnak és csapatosan hazamentek, hangos énekléssel vonultak végig az utcákon, s mindenütt, amerre mentek, terjesztették a reformáció eszméit.

Ahol a reformáció eszméi már erős gyökeret vertek a népnek szívében, ott a kántorok tanították az iskolás gyermekeket az új énekekre. Minden egyes alkalommal átgyakoroltatták azokat az énekeket, amelyeket a legközelebbi vasárnapi istentiszteleten kellett énekein iök. A gyermekekkel együtt a szülők is megtanulták az énekeket, úgyhogy a vasárnapi istentiszteleten már fejből énekelték. Templomba a hívek énekeskönyvvel nem jártak, mert szégyennek tartották a templomban könyvből énekelni.

A reformáció énekei terjesztésének már senki sem vethetett többé gátat. Még a katolikus egyház is itt-ott kénytelen volt alkalmazni Luthernek a dallamait a hívek unszolására, . *

A reformációkorabeli énekköltészet Luther kettős lelki életének a tükre. Két jellembeli tulajdonsága jut benne kifejezésre: a rendíthetetlen bátorság, amellyel a megromlott világgal állott szemben és a mély alázat, amikor Istennek a színe előtt állott. Erő és erő- telenség, férfias bátorság és gyermeki félénkség, dac és mély alázat, háborúság és csendes- desség, indulatosság és végtelen szelídség, ezek azok az ellentétes momentumok, amelyeknek harmonikus összejátszása 'fenséges énekeit a korálművészet legmagasabb fokára emelte.

Amikor a reformáció egyes énekeit (pl. az Erős várat) hallgatjuk, a férfias, elszánt Luther jelenik meg előttünk, amint a worms! gyűlésen népek milliói nevében elhangzik ajkán a liátor hitvallomás, »itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segeljen«. Más énekeiben (pl. Mennyből jövök most hozzátok) a gyermekded Luthert látjuk magunk előtt, amint otthagyja küzdelmeinek a szinterét, csendes otthonába tér, porba omlik Isten előtt és imádkozik.

Luther az evangélikus egyházi énekköltészet. megteremtésében nemcsak közvetlenül, de közvetve is alkotott. Megteremtette az énekköltőknek hatalmas táborát s ezzel új korszakot nyitott a zene fejlődésében.

Linder László.