Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-11-22 / 46. szám
1936. november 22. EVANGÉLIKUS ÉLET 349. oldal, mert kizárólagos uralmát csak az jelentheti felettem, hogy mindenemet, sőt engem magamat, öntudatommal és énemmel együtt, összetör. A halál teljes halál, nem puszta testi halál. Vég, valóban vég. A halál valódi voltát, komolyságát vesszük el, ha a lelket kivonjuk Isten lesújtó ítélete alól. Visszaveszi életemet azért, hogy ítéletet 1 ártson felettem. Tőle nyertem, Néki vagyok érte adós. Akarata és rendelése szerint kellett volna vele élnem. Maga elé hív, hogy számon- kérje: mit tettél vele? A halál tehát erkölcsileg is szükséges követelmény Isten részéről. Ez valami egészen más, mint a viszonzás tana, melyet filozófiai magaslatra is emeltek. Isten ígéretéért állíttatunk ítélőszók elé, az Ő akarata az ítélet, nem pedig puszta, önmagából következő postulatum, mint azt a viszonzás tana állítja. Ez az ítélettudat teszi igazán nehézzé a halált. Isten haragja néz itt reánk. Szentsége fordul ellenünk, hogy elvessen örökre orcája elől. Az ítélet tudata túl vezet a halál megsemmisítő jellegén. Isten összetör mindenestül a halálban, de ime az ítélet végett újjá is teremt. Por és hamu lettem a halálban, de most újra élek a halál után. Mindkettőt Isten akaratából. Haragja tör össze és ime haragja fogad újra. Érezzük, hogy a zsoltáríró szívünkből szól: »Hová menjek a Te lelked elől...?« És visszaveszi Isten életemet azért is, hogy szeretetét megmutathassa velem szemben, összetör a halálban egészen, hogy a halálon túl új életben egészen az Övé legyek, Ö alatta éljek. Szeretete nem csak abban van, hogy minden földi terhet levesz rólam, megment, hanem sokkal inkább abban, hogy amiket csak elkészített eleitől fogva, azoknak részesévé tesz engem is a »szentek« gyülekezetében. Kiment egy rothadó világ ítéletre siető pusztulásából és halálon, ítéleten túl részeltet engem is az új ég és új föld romolhatatlan örökségében, boldogságos életében. Valami olyan élet ez, melynek nagyságát és dicsőségét még az angyalok sem érik fel s melynek elképzelhetetlenek az arányai és méretei. Az Atya készítette megtérő gyermekei számára, én, a gyermek, Reá hagyatkozom itt is egészen. Visszaveszi életemet ítéletből és visszaveszi szerétéiből. Az ellipszisnek e két gyújtópontján épül fel minden hívő emberi élet. Látnunk kell Istennek haragos arcát, mellyel bűneink miatt sújt le ránk és láthatjuk irgalmából az Ő atyai szerelmes arcát, melyről csupa megbocsátás, irgalom és kibeszélhetetlen reménység sugárzik felénk. A halálban az egyik megrettent, a másik elnyugtat. Ki az, aki elfogyó hitemnek lángját éleszti és felfogja? A Krisztus az, akiben Isten haragja és szere- tete eljött e világra. Hozzámenekülök hát, Vele tartok. Ő az én Megváltóm. Szemeim Őt keresték. Leikével — tudom — átkarol, magához von. Minden könnyemet letörli, az ítéletből vérével kiment, országában nékem is helyet juttat. Vele bizton nézem mély sírom éjjelét, mert hallom a dalt: »Krisztus Te vagy életem, nyereség halálom, Reményem Beléd vetem, A halál csak álom.« N. E. Miért nem ünnepelhetik a katolikusok október 31-ét? (Folytatás.) Hit kell tehát az üdvösséghez, vagy cselekedet? Mondja meg az Isten Igéje. Csak néhány helyet idézek. »Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.« (Márk 16:16.) János evangéliumában ezt olvassuk: »ezek pedig azért írattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus az Istennek Fia és hogy ezt hívén életetek legyen az ő nevében.« ÍJán. 20:31.) Az apostolok cselekedetében: »Sőt inkább az Ur Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk miképen azok is.« (Ap. Csel. 15:11.) A római levélben: »Megigazulván azért hit által, békességünk van az Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.« (Róm. 5: 1.) Kell ehhez még magyarázat? Emberi módon szólva legfeljebb annyi, hogy így hinni, ezt elfogadni, a legnehezebb dolog a világon. Mert hinni azt jelenti, hogy nem bizakodunk többé saját érdemeinkben, hanem az Istenben hiszünk, neki fogadunk hűséget, rábízzuk magunkat, mintha azt kérdezné valaki: »kié vagy te ember1?« s akkor habozás nélkül feleljük, »az Istené«. Lemondunk róla, hogy Isten előtt érdemeket szerezzünk, Őrá bízzuk magunkat, s az ö kezéből vesszük el üdvösségünket. Erre pedig a hitetlen ember képtelen. Fut, rohan, cselekedni akar, hogy üdvözüljön és cselekvésével istentagadóvá válik. T. i. »Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket.« (I. Tim- 1:15.) Aki pedig cselekedetekkel akarja elérni az üdvösséget, minek annak a Krisztus? Miért halt meg Jézus, ha önerőnkből esetleg némi isteni támogatással elnyerhetjük bűneink bocsánatát? Ha cselekedetekből üdvözölhet az ember, felesleges a Jézus Krisztus. így semmisítik meg a cselekedetek Jézus megváltó munkáját. Ezért nevezte Luther pestisnek a cselekedeteket. A hívő ember Isten kegyelméből üdvözül, a hitetlen elkárhozik. Akinek még kétsége van, gondoljon csak Péter és Júdás történetére. Júdás elárulta, Péter megtagadta mesterét. Júdás nem hitt a Krisztusban, elment és felakasztotta magát. A másik sírva bánta meg bűnét, Jézushoz menekült és így megszabadult. Bizony csak azon fordul meg üdvösségünk kérdése, hogy Krisztusra bízzuk-e az életünket, vagy nem. — Jézussal együtt megfeszítettek két gonosztevőt. Egyik sem képviselt erkölcsi tökéletességet. Egyikük gúnyolja Jézust, elveszett. A másiknak sincs már alkalma rá, hogy jót cselekedjék, de Jézusra bízza magát: »Uram, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a Te országodban.« Jézus így felelt: »Bizony-bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban.« (Luk. 23:89—43.) Bizony nem mi tanítjuk a hit által való megigazulást, hanem a Szentírás. De hogyan állunk akkor a cselekedetekkel? Ezt valljuk: »Ha mindazokat megcselekedtétek, amiket nektek parancsoltak, ezt mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt cselekedtük, amit kötelesek voltunk cselekedni.« (Luk. 17:10) íudjuk mi jól, hogy mi a jócselekedet, de nem kovácsolunk belőle tökét a magunk számára Istennel szemben, hogy kikényszerítsük Tőle érte az üdvösségünket. Mert a jócselekedet úgy hozzátartozik a normális élethez, mint a létfenntartáshoz a táplálkozás. Aki nem eszik, elpusztul. Aki nem cselekszik jót, megfertőzi az életet. De mi nem parancsra tesszük a jót,
