Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-11-01 / 43. szám
1936. november 1. EVANGÉLIKUS ÉLET 323. oldal. egyház tisztult vissza, tiszta krisztusi valóságára. Nem emberi alkotás, hanem Isten műve. Ezt bizonyítja a reformáció emberi eszköze, maga Luther is. A nagy reformátor világosan tudta, pillanatig sem feledte s szüntelenül hangoztatta, hogy ö csak eszköz a hatalmas Isten cselekvő kezében. Csákánya a magasságos bányásznak, »vak ló«, kit az égi gazda kantár-irányító keze vezet. Élete néhány történeti tényén keresztül figyeljük csak meg, hogy mennyire a saját és mások emberi akarata nélkül, sőt annak ellenére s csak az elhívó Isten parancsának engedelmeskedve lett Luther azzá, ami lett. Egyszerű bányászősök sarja. Nem ö cselekedte, hanem Isten végezte úgy, hogy a Krisztus egyik legnagyobb apostola legyen. Ügyvédnek készült. így parancsolta azt az apai akarat. Isten viszi, — életébe való határozott belenyúlással — szülői akarat ellenére is papi pályára. Csendes, szerény, lármát kerülő ember. S Isten akaratából egy világ nyilvánosságának öldöklő harcterén folyik az élete, ölni tudott volna a pápáért. »Tudja meg az olvasó, hogy szerzetes és dühös pápista voltam. Úgy bele voltam bolondulva a pápai tanokba, hogy ha rajtam áll, kész lettem volna mindenkit megölni, vagy megöletni, aki csak egy hajszálnyira megtagadja a pápától az engedelmességet. Nem voltam jéghideg a pápa védekezésében, mint Eck és társai, akik valójában inkább hasuk kedvéért látszanak a pápát védeni és nem azért, mintha a dolgot komolyan vennék... Én részemről őszinte szívvel cselekedtem...« Nem önmagától, hanem az Isten kezében lett a pápaság legnagyobb ostora. Legalázatosabb fia a középkori egyháznak. Védi, ha bántják, sír a lelke, mikor romlottságát látja. Fordul ide, fordul oda, érseknek ír, pápának ír: vigyék véghez az egyházon belül a szükséges reformokat. Nem ő szakad el, hanem Isten kényszeríti, hogy Néki legyen inkább engedelmes, semmint az embereknek. Nem akar reformátor lenni. Hallgassuk csak meg, ahogy a wormsi napokban szívettépő imádsággal ostromolja az eget. »Isten, én Istenem, állj Te mellém a világnak minden okosságával és bölcseségével szemben! Tedd megl Meg kell tenned! Hiszen nem az én ügyem ez, hanem a Tiéd. Hiszen a magam nevében nincs itt mit keresnem és semmi dolgom a világ e hatalmas uraival. Hiszen én inkább csöndes napokat kívánnék és háborítatlanságban élnék. Nem hallasz én Istenem? Nem Te választottál-e engem erre? Legyen meg hát a Te akaratod. Mert én soha életemben nem akartam ilyen nagy urakkal szembeszállni.« Feltolakodó lélek így nem tud imádkozni. így csak az Isten akarata előtt feltétlenül meghajoló s e meg- hajolásban magát maradéktalanul odaáldozó lélek tud imádkozni. Nem győzi hangoztatni, hogy Isten mást is választhatott volna, hogy véghezvigye vele a reformáció müvét. »Nem fog ez a világ tönkremenni, ha Márton barát elhull, mert Isten számtalan Márton doktort tud teremteni.« Nem magához akarja láncolni a lelkeket. Egész élete nem más, mint Keresztelő János ujjának felfelémutatása: »íme Istennek báránya.« Elhárít magától minden tömjénezést. »Aki nekem akar szolgálni s az én dicsőségem vagy személyem kedvéért hisz, annak nem én, hanem az ördög mond köszönetét. Sokan vannak, akik énérettem hisznek, de csak azok igaz hívők, akik akkor is hisznek, ha azt hallanák rólam, hogy áruló lettem s eltántorodtam attól, amit hirdettem. Mert ök nem Lutherben hisznek, hanem magában a Krisztusban. Isten igéje az övék és ök az Igéé. Luthert futni engedik akár csaló, akár szent! Isten szólhat akár Bileám, akár Ésaiás, akár Kajafás, akár Péter, akár egy szamár által is. Ezekkel tartok én is. Mert én magam sem ismerem Luthert, nem is akarom öt ismerni. Nem róla prédákálok, hanem a Krisztusról. Az ördög Luthert el is viheti, de Krisztust hagyja békében s mi is megmaradhatunk.« Még az ellen is tiltakozott, hogy egyesek magukat róla lutheránusoknak nevezzék. Haragosan írja: »Kívánom, hogy az emberek az én nevemről hallgassanak és ne nevezzék magukat lutheránusoknak, hanem keresztyéneknek. Kicsoda az a Luther? Hiszen ez a tanítás nem az enyém! Engem senkiért sem feszítettek keresztre. Hogy jövök én nyomorult kukacfészek ahhoz, hogy Krisztus gyermekeit az én szerencsétlen nevemmel nevezzék el?! Én nem akarok senki mestere lenni. Én az Isten egyházával együtt a Krisztus egyetlen tanát vallom, aki egyetlen Mesterünk nekünk.« lm a nagy reformátor maga érezte legjobban s vallotta leghatározottabban, hogy a reformáció nem emberi alkotás, hanem Isten müve. Ezt igazolja a történelem is. Luther előtt is volt nagyon sok emberi törekvés, amely a középkori egyház szemmellátható megromlottságának némi tatarozására irányult. Jóindulatú igyekezetnél szinte egyik sem jutott tovább. Luther szolgálatát azonban Isten véghez vitte s reá ütötte arra az ő igazoló pecsétjét. Gondoljunk arra is, hogy nemcsak Luther maga vallotta magát csupán eszköznek Isten kezében, ugyan így ítéltek kortársai is, akik közvetlen közelről szemlélték életét és maguk is részesei voltak a szolgálatnak. 'Akinek szemére nem borít köd-hályogot az eszeveszett gyűlölet, az Luther életét nézve, Melanchtonnal és Bugenhágennel együtt ma is világosan megláthatja, hogy a reformációban Isten cselekszik, Luther pedig csupán engedelmeskedik. A történelem nem tűri a hazugságokat. Kemény tilója alatt csak az maradhat meg, ami Istentől való. Romlott fa nem teremhet jő gyümölcsöt. Jó gyümölcs csak jó fán terem. Ki tudná számba venni az áldások rengetegét, amely lelki, erkölcsi, kui- túrális, de még a mindennapi polgári élet területén is, — termett a reformáció fáján. Igen, mert a fát Isten ültette s az ő kegyelmes keze nyesegette. Utolsónak említjük, ami a legfontosabb. Hogy a reformáció nem emberi alkotás, hanem Isten müve, azt maga Isten igazolja legvilágosabban az ő igéjével. Isten az ő igéje legtisztább hirdetését a Ju- heri egyházra bízta. Ennek az egyháznak mindig ez adta a tartalmát, célját, erejét és létjogát is. Mi mindig nyugodtan kérdezhetjük: Mutassatok nekünk csak egyet is a lutheri egyház tanításából, amelyik nem Isten igéjéből való. Ez a reformáció leghatalmasabb igazolása. Hogy nem akart és nem akar mást, mint szívére szorítani a Bibliát s a benne az Istentől vett kegyelmi kijelentést, a testté lett Igét prédikálni. Mások politizáljanak, hatalmaskodjanak, gazdagodjanak, ékeskedjenek, a lutheri reformáció pedig jár az Isten igéjében és hirdeti a megfeszített, de feltámadott Krisztust. Ameddig ezt teszi, addig mindig Isten müve lesz. így kerül helyes megvilágításba előttünk a reformáció. így látjuk meg, hogy a reformáció nem a tudományos vizsgálódás valamilyen új módszere, nem a lelkiismereti szabadság proklamálása, nem szociális programm, — hanem mindezeknél sokkal több: Isten kegyelmi ténye, amellyel az evangéliomot kivette a véka alól s a gyertyatartóra helyezte. így kerül előttünk helyes megvilágításba Luther is. Nem ő a fény, — csak gyertyatartó. Nem ő az ital, — csak kupa. Természetes, hogy neki is voltak bűnei. Megváltásra szoruló, esendő ember ö is. Maga tudta ezt legjobban. De a reformáció nem az ö személyével áll vagy esik. A reformáció akkor is Isten müve maradna, ha Luther bitófán fejezte volna be életét. Mint ahogyan rozsdafoltos gyertyatartón is fénylik a gyertya és csorba kupából is lehet vizet inni. A csillag önmagában is szép. De a legszebb benne az, hogy ragyogásában a bölcs Isten hatalma dicsőül meg. Az ibolya önmagában is szép. De legszebb benne az, hogy gyönyörű szirmai a teremtő Isten keze nyomát viselik. Nekünk drága Luther, önmagában is. De leginkább azért drága, mert Isten eszköze tudott lenni. Isten parancsolt, Luther engedelmeskedett. Önfeláldozó életén keresztül Isten alkotott. Luther meghalt, — Krisztus él örökké. Szabó József.
