Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-10-25 / 42. szám
314. oldal. EVANGÉLIKUS ÉLET 1936. október 25. Hívunk titeket evangélikusok ! (E címmel a Református Élet legutóbbi, október 17-i számában meleghangú cikk jelent meg a szerkesztő: Muraközy Gyula tollából. Szavaiban őszinte testvérszeretet van, melyet őszinte örömmel fogadunk és viszonozni akarunk. Lelkészegyesületi közgyűlésünkön e felhívásra testvéri szívvel fogunk választ adni. De addig is egyházunk vezetőinek és tagjainak figyelmébe és szeretetébe ajánljuk e cikk szavait és jóleső indítékait.) A magyar bel missziói előadók konferenciájára kedves vendég érkezett: Meg er osztrák evangélikus lelkész, aki az ausztriai evangéliumi, kereszt alatt görnyedő egyházak tusakodásait és reménységeit mondotta el. Egy másik külföldi vendégünk, a ma élő református teológusok legkiemelkedőbb alakja, Barth Károly, előadásában a német egyházi harcok egyik hatásaképpen azt mutatta fel, hogyan ragadta meg mindegyik evangéliumi egyház még erősebben a saját hitvallását és hogyan jött külön-külön hitvallásával egészen közel egymáshoz. Boegner Márk, a francia protestáns szövetség elnöke ugyancsak arról beszélt Magyarországon, hogy egy olyan énekeskönyvet készítenek a francia protestánsok, amelyet minden evangéliumi egyház egyformán használhasson. A mai számunkban számot adunk dunántúli kicsiny egyházaknak vállvetett munkájáról, amellyel evangélikusok és reformátusok közösen hordják a közös templom fundamentumához a téglákat. A magyarországi református és evangélikus egyházak egy időben, az ötvenes évek táján, az akkori korszak teológiai liberulizmusának indítására összeolvadásról álmodoztak. Ma már világosan látható, hogy a református és evangélikus egyház két külön letkiségií gyermeke a reformációnak. — Hiába vennének magukra egyforma palástot, lelki uniformist, személyiségük más és más vonásokat ragyogtat elő. Éppen ezért nem elégséges az együttmilködés, vagy az az egymás mellett sokszor' közönyösen való munkálkodás, amelyik a magyar protestantizmus két nagy testvér egyházát ma jellemzi. Közös történelmi szenvedések tájékairól érkeztünk. Közös ellenségek es próbáltatások várnak ránk. Közös szolgálata van a magyar protestantizmusnak a nemzet életében. A fekete gondolat forradalmakat előhívó csökönyösségével szemben a haladásnak, a társadalmi átformálódásnak lelkiismereti szava kell, hogy legyen a protestantizmus. A vörös gondolat romboló és mindent megemésztő tüzévei szemben szent és áldott százados kincsek örizöje a protestantizmus. Konzervatív forradalom, amelyik mindig visszafordul a legmélyebb forrásaihoz az emberi életnek, az Isten Igéjéhez. Jó volna, ha minden városban és faluban, de minden egyházkerületben komoly mérlegelés tárgyává tennénk, hogyan lehetne reformátusoknak és evangélikusoknak, lelkipásztoroknak és presbitereknek, vezetőknek és híveknek közelebb jönni egymáshoz. A reformátusok vezéreinek kellene, mint az erősebb testvér szóló ajkának, kiáltani: keresünk titeket evangélikusok. Egészen bizonyos, hogy alkalmasak az idők ennek a nagy testvéri közösségnek a megépítésére. El fog jönni az idő, lehet, hogy nem is olyan messze van, amikor Róma sok helyen felfüggeszti a maga háborúságot és gyülölséget teremtő kánonait és az egész civilizációt fenyegető új leltárjárással szemben hívogatni fogja azokat a protestáns milliókat, amelyek ellen most a legádázabb harcot harcolja. Addig azonban, amíg ez megtörténik, a reformáció népe álljon csatarendbe és találja meg egymást. Szeretnénk, hogyha a kis dunántúli falvak népe példaadására megindulna egy új magyarság lelkiháznak az építése azzal, hogy evangélikusok és reformátusok közösen helyezik hitük szikláját egymás mellé, hadd épüljön rá a jövendő. Néhány szó a konfirmációról. A MELE munkaprogrammjának végrehajtásával kapcsolatban az érdeklődés igen nagy mértékben a konfirmációra terelődött. A papi értekezletek egymásután foglalkoztak a konfirmálás és a konfirmálásra való előkészítés problémáival, úgy, hogy az utóbbi hónapokban egyházunknak ez a fontos ügye az evangélikus közvélemény figyelmének a középpontpontjába került. A cél: a konfirmálás szertartásának és a konfirmálást megelőző tanításnak egységes rendezése. Ez pedig meggyőződésünk szerint az evan- géliikus konfirmáció elvi kérdéseinek tisztázását sürgeti. I. Először is minden szépítgetés nélkül meg kell állapítanunk, hogy evangélikus egyházunknak az egész földkerekségen egyik legnyilvánvalóbb ínsége éppen a konfirmáció-praxisában van, mert az evangélikus egyházban mind a mai napig nem lehet beszélni a konfirmációra vonatkozó egységes tanításról. A konfirmációról való minden egyes — különböző — felfogás mögött egy-egy egészen sajátos egyházfogalom él és hat, amely szükségképpen alakítja ilyennek vagy olyannak a konfirmáció szertartásának és vele együtt a konfirmandus-oktatásnak egész rendjét. Mindenütt, ahol a konfirmációban az »egyházi nagykorúság« elérését látják, ahol a »vallásos-erkölcsi felelősséget« hangsúlyozó eskü alapján történik meg a konfirmandusoknak a »teljes jogú« keresztyének soraiba való »felvétele«, — ott a racionalizmus meg- üresített egyházfogalma és szekuláris »konfirmáció«-ja van érvényben, amelyben tulajdonképpen semmi se történik (az Isten részéről sem, a konfirmandusok részéről sem, a gyülekezet részéről sem!), hanem csakis egy magától értetődő, természetes folyamat (a felserdülés) nyer »hangulatos« .és »megható« ünnepélyes kifejezést a nyárspolgári protestantizmus szellemében. Mindenütt, ahol a konfirmációban a »keresztség- ben kötött szövetség ünnepélyes megújítását és megerősítését« látják, ahol a keresztség szentségének kisebbítésével a konfirmandus-gyermek — tehát az objektum! — lesz szubjektummá és lép az Isten helyébe, hogy érvényességre juttassa a »keresztség- beli szövetséget« a lelkében végbemenő szubjektív folyamattal, — ott a pietizmus individuális egyházfogalma és szubjektív »konfirmáció«-ja van érvényben, amelyben a »fogadalom« és a »hívők közösségébe való felvétel« a lényeges, hiszen az egész aktus tulajdonképpen a »megtérés« látható kifejezése, sőt ünnepélyes végrehajtása abban a szellemben, amelyik olyan jellemzően mondatja a konfirmáltakkal, hogy »én« ekkor és ekkor »konfirmáltam«. Legtöbbször ennek a kétféle felfogásnak az ösz- szekeveredése érvényesül egyházunk megromlott konfirmáció-praxisában, amelyben így a legkülönnemübb elemek kerültek egymás mellé. Az evangélikus egyházi (lutheri) felfogás szerint a konfirmációban Isten cselekszik, ő a cselekvő, ajándékozó alany, — a konfirmandus pedig az elfogadó, aki kap és mindannak az ereje, amit a konfirmandus »cselekszik« (hitvallás!), teljesen attól függ, amit az Isten kezéből kap a Szentlélek kegyelmi ajándékaként. Ha a lutheri reformáció nem is ismerhette el a középkori egyház szentségnek deklarált (Florentinum, 1439) konfirmációját igazi szentségnek, hitvallásunk (Apologia VII :6.) a »rítus a patribus acceptus«-ok sorában említi és mint ilyenben a legtöbb evangélikus konfirmáció-rítus (így mindjárt az első, az 1534-ből való Liegnitz-i rendtartás is!) az ősegyházi tradícióval egyetértőén nagy jelentőséget tulajdonít a kéz- rátételnek, amely mellett a keresztyén igazság ismerete felől meggyőződő vizsgának (Glaubensexamen) és hitvallásnak ugyancsak nagy jelentősége lesz az első úrvacsorával kapcsolatosan valamennyi lutheri konfirmáció-rendtartásban.
