Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-10-25 / 42. szám
1936. október 25. EVANGÉLIKUS ÉLET 315. oldal. A lutheri reformáció századában az evangélikus konfirmáció objektív, szakramentális jellegét (annak pasztorális és katechetikai jelentőségével együtt!) legerősebben a Hessen—Cassel-i (1539) konfirmációrendtartás domborította ki, amelyben az evangélikus konfirmáció következő lényeges mozzanatai vannak meg organikus egységben: a) a növendék-keresztyéneknek az igaz hitbeli ismeretük felől való megvizsgálása, b) a hitvallástétel, c) a Szentlélekért könyörgő imádság, d) a konfirmálás kézrátétellel és e) a föistentisztelet keretében az első communio. Az utóbbinak a jelentőségénél fogva érthető, hogy pl. a lauenburgi (1585) rítus magát a sacramentum commu- nionisben való részeltetést nevezi sacramentum con- firmationis néven. A konfirmációt meggyőződésünk szerint igen helyesen igyekeztek meghatározni a XIX. század nagy lutheránus teológusai az »Ordination zum christlichen Laiendienst«, illetve »Eintritt in die militia Christi« fogalmával. — A konfirmációban a hitvalló keresztyénségre nyerünk az isteni kegyelemben megerősítést a Szentlélek ajándékaival! II. Az evangélikus konfirmációban — mivel nemi hangulatos, jelképes szertartás (inanis umbra), hanem objektív és reális egyházi (szakrameritális-paszto- rális-katechetikai) cselekedet, nem fordulhat elő semmiféle üres ceremónia, tetszetős-hangulatos szertartás vagy »szereplés«, hanem csakis isteni realitás és az, amit ennek hatalma az egyház imádságos életében teremtő erejével létrehoz. Az evangélikus konfirmáció természetéből következik, hogy az Úrvacsora élvezésének azonnal kell követnie a konfirmáció tényét, tehát ez legalkalmasabban a genuin keresztyén (evangélikus-lutheri) föistentisztelet organizmusába illeszkedik be, amelyben a prédikáció után és a liturgia szentségi része előtt van helye. (V. ö- Dr. Vető Lajos »A konfirmálás« c. tanulmányát a »Lelkipásztor« f. évi 11— 12. számában, i. m. 353—364. 1.) A konfirmáció — mint a megdicsőült Krisztus királyságának realizálódása az ecclesia militans életében — örömünnepe a keresztyén gyülekezetnek, ezért legméltóbban a húsvéti örömidö valamelyik ünnepnapján történik. Fehérvasárnap éppen úgy alkalmas, mint pl. Rogate-vasárnap, vagy pünkösd-hétfő. Áldozócsütörtök ünnepén a konfirmáció esetleg elhomályosíthatja a mennybeszállás tényének üdvtörténeti jelentőségét. — A magunkbaszállás böjti idején, vagy éppen virágvasárnapon tartani a konfirmációt csakis ennek helytelen felfogása alapján lehetséges. A konfirmandusok normális életkorának a 12-évet tekintjük. A konfirmációnál nem szellemi és testi érettségre, még kevésbbé a nemiség (pubertás) kifejlődésének a megvárására, hanem inkább megelőzésére, igazi gyermek-lelkületre van szükség a növendékek részéről. — Teljesen elhibázott dolog, ha a konfirmandusok elé túlságosan magas értelmi követeléssel állanak. »Megérteni« ugyan ki tudná a keresztyén élet és benne a konfirmáció, illetve az Úrvacsora szentségének misztériumvoltát?! III. A konfirmációra való igazi előkészület a személyes gyónás és személyes feloldozás. > Ha a fenti értelmű evangélikus konfirmáció nemi is teszi feleslegessé a külön konfirmandus-oktatást, de nyilvánvalóan másban látja ennek az egyházi) oktató-munkának a lényegét és feladatát, mint a pietizmus-racionalizmus szellemét tükröző konfirmáció-praxis. Az igazi evangélikus konfirmációra előkészítő konfirmandus-oktatás nem valami — az iskolai vallástanításhoz. viszonyított —- második vallástanítás, sem pedig annak tökéletesítése vagy kiegészítése. Nem a »hit- és erkölcstani« rendszer« a fontos, hanem az egyház teljes kegyelmi életének a megismertetése és a benne való részvételre való felkészítés! A kiindulás a keresztség szentségéből történik a legtermészetesebben. Ezzel kapcsolatban szükséges, hogy a konfirmandus-oktatás minél előbb mejg- ismertesse a növendékekkel az egyházról, a Szentlélek működéséről, a kegyelmi eszközökről (Isten igéjéről és a szentségekről, valamint a feloldozásról — absolutio) szóló tiszta evangélikus tanítást, amelyhez kell járulnia a keresztyén imádságról szóló tanításnak és az imádságos élet tényleges meggyökereztetésének, gyakorlásának. A konfirmandusok lelki fogékonyságát fel kell használniok a lelkipásztoroknak, hogy — jniután maguk megismerték — megismertessék növendékeikkel az igazi keresztyén (evangélikus-lutheri, ősegyházi) istentisztelet felépítését és alkotórészeit. Egészen közvetlen főcélja a konfirmandus-oktatásnak az Ur Jézusban való személyes élő hitnek, a hálás szeretetnek és hűséges hitnek a felkeltése, amely »természetesen« jelentkezik a Vele való legteljeséob életközösség, életegység megtapasztalásának vágyában: az Ur oltárához, az Ő szent teste és vére szentsége utáni vágyódásban. A konfirmandus-oktatásban igen jól Vigyázzunk, hogy minden összetartozásuk mellett is világosan felmutassuk a gyónás és úrvacsora sajátos különbözőségét. így a communio szen't öröme újra fellángol majd oltárainkon és a törö- delmes hit igazi bűnbánókat Visz a 'gyónásra és a feloldozás után igazi »méltó« vendégeket az Ur oltárához. A konfirmandus-oktatás időtartama ne legyen hosszú, hanem minden óráját annál intenzívebben használjuk fel. A hamvazószerdától Rogate-vasárnapig terjedő 11 hét — heti 4 órával! — elég a fenti értelemben vett evangélikus konfirmációra való felkészítésre, — feltéve, hogy a lelkipásztor is és a konfirmandusok is Isten színe előtt, Krisztusnak és az Ő Szentleikének jelenlétében használják fei a kegyelemnek ezt az idejét. Az evangélikus konfirmációnak és konfirmandusoktatásnak az egyház Krisztus-jelenlétéről és Szentjeikével való kegyelmi munkásságáról kell bizonyságot tennie és így a lelkek üdvösségét szolgálnia. Meggyőződésünk, hogy a konfirmáció tisztán tárgyszerű revíziója és egyházunk igazi megújhodása a legbensőbb egységben összetartozik. Dr. Jánossij Lajos■ Az evangélikus és református egyház testvéri viszonya. E lap 38. számában egy közgyűlési tudósítás azt állítja, hogy a két protestáns egyház legfőbb közigazgatási testületéi oly közös határozatot hoztak, hogy »a két testvéregyház egymástól sem reverzálist, sem áttérést nem fogad el«, a következő lapszámban meg azt olvassuk, hogy a két protestáns egyház is csupán az elliidegülésben haladt a legutóbbi időben. Mindkét megállapítás igen illetékes helyről indult el. Kétségtelen azonban, hogy nagy közöttük az ellentét, s a két megállapítás egyházunk vezetői és e lap olvasói között e kérdésben bizonytalanságot, sőt zavart is idézhet elő. A két megállapítás után keressük a kiegyenlítő igazságot, mely a részletesebben megvilágított tényállás után tárulhat fel előttünk. Kétségtelen, hogy a két protestáns egyház a legfelsőbb fórumok találkozásainál a legmelegebb és minden testvéri kívánságot kielégítő, valóban szívet-lelket gyönyörködtető módon
