Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-10-11 / 40. szám
300. oldal. EVANGÉLIKUS ÉLET 1936. október 11, A reformáció énekköltészete is azáltal nyert jelentőséget a zenetörténelemben, hogy Összekötő láncszemet alkot egyfelől az őske- resztyénség hagyományainak a megőrzésében, másfelől az új zenei stílus megteremtésében. Már a reformációt megelőző időszakban is megvolt a korái, a német nyelvű gyülekezeti ének, mint a katolikus egyház istentiszteletének a megtűrt eleme, úgyszintén a későbbi századokban az énekköltés a művészetnek igen magas fokán állott, de a korálművészetnek legértékesebb gyöngyeit a reformáció kora termelte ki. Ahogy a reformáció az egyház életében nem jelent forradalmat, sem hitújítást, csupán a meglevő, de tévútra téli; keresztyén egyháznak a helyreigazítását, úgy a reformáció zenéje sem jelenti a régi egyházi zenének a megsemmisítését és annak helyén egy teljesen új művészetnek a kialakulását, hanem az ősrégi hagyományokon alapuló énekköltészetnek a reformáció szellemében való kiépítését. Luther abban mutatta meg költői tehetségét és muzikalitását, hogy amikor szakított a tévútra tért egyháznak a szellemével, meg tudta becsülni annak zeneművészeti kincseit és át tudta értékelni az utókor számára. Szigorú következetességgel az élet minden viszonyaira alkalmazta azt a hitelvet, hogy Isten nem akarja a bűnös embernek a halálát, de annak megmentését és üdvösségét, Isten nem úgy akarja a bűnös világot megjavítani, hogy az emberiséget eltörli és újat alkot helyébe, de azt Jézus Krisztus által újból a maga képére formálja. Luther ezt a hitelvi gondolatot a következőképen fejezte ki: »Ha szerszámunk elromlik, nem úgy segítünk magunkon, hogy azt megsemmisítjük, de tőlünk telhetőleg kijavítjuk. Ha elpusztítanánk mindent és mindenkit, aki és ami rossz, vájjon célt érnénk-e vele? Vannak emberek; akik a naphoz imádkoznak. Balgák lennénk, ha mi is a napot, holdat, csillagokat akarnánk az égről lehúzni és megsemmisíteni.« Luthert ez az elv vezette minden alkotásában, az istentiszteleti kérdésekben, a szertartásokban, a zene- és festőművészet istentiszteleti alkalmazásában, az éneklés megreformálásában. 1523-ban a kiéli lelkészhez intézett levelében ezt írja: »Én nem kárhoztatom a ceremóniákat, ha csak az evangéliummal nem ellenkeznek. Nincs ellenszenvesebb előttem, mintha valaki ellene van az ártatlan ceremóniáknak ...« Waltherrel együtt kiadott korái - rálkönyve előszavában ezt mondja: »Én nem vagyok azon a nézeten, hogy az evangéliumnak földre kell tipornia és el kell pusztítania minden művészetet, amint azt a tévelygők cselekszik. Sőt minden művészetet, de különösen a zenét, annak szolgálatába állítanám a legszívesebben, aki megalkotta és nekünk ajándékozta.« A régi latin és német énekekről meg így nyilatkozott: »A katolikusoknak valóban sok szép zenéjük és énekük van, különösen a szerzeteseknek és papoknak, csak a szövegük mocskos. Ha azonban ezekről az énekekről a mocskos ruhát lehúzzuk és a szép muzsikát belőlük kivesszük és Isten Igéjének köntösébe öltöztetjük, a zene ékességét visszahelyeztük a Teremtő és Jézus Krisztus szolgálatába.« Nemcsak az egyház, de a művészet érdekét tekintve kimondhatatlan hálával tartozunk Istennek, hogy Luthert a zene adományával megajándékozta. Hogy milyen sokat köszönhet neki az egyház, elég, ha hivatkozunk egy jezsuita közismert megállapítására, hogy Luther többet »ártott« az egyháznak énekeivel, mint beszédeivel és irataival. És hogy a művészet milyen sokat köszönhet Luthernek, elég, ha hivatkozunk arra, hogy Beethoven a zene ősatyjának nevezte a protestáns egyházi zene- művészetnek a megalapítóját, Bach János Sebestyént, aki az evangélikus egyház korálmű- vészetére építette fel hatalmas alkotásait. Luther nemcsak költői lélek, zenebarát, de vérbeli muzsikus is volt. Akár neki tulajdonítjuk a nevét viselő egyházi énekeket, akár nem, tagadhatatlan tény, hogy zenere- formátori tevékenysége korszakalkotó volt. Történeti megállapítás, hogy kiváló énekes volt, öregségéig képezte magát az éneklésben és hogy két hangszeren, lanton és flótán csaknem tökéletesen játszott. összeköttetésben állott korának legkiválóbb muzsikusaival, köztük Rupf Konráddal, a szász választófejedelem karnagyával és Walther Jánossal, bölcs Frigyes udvari kántorával. 1524-ben Wittenbergben maga köré gyűjtötte »házi kántorait«, s addig tartotta őket magánál, míg el nem készült énekreformjával, a német mise megtervezésével. Zenei ízlését Josquinnak, a középkor egyik legkitűnőbb zeneköltőjének motettejein finomította ki. Hogy mennyire értette Josquine klasszikus szépségű műveit, mutatja Joquin munkáiról mondott találó jellemzése: »Nem mesterkéltek és nem kényszerítettek, sem pedig nincsenek mereven és feszesen szabályhoz kötve, hanem szabadok, mint a madár dala.« Walther nagyrabecsülte Luthernek zenei képességét és a következőket mondta róla: »Luther három hétre tartott vissza Wittenbergben, az evangéliumi és epistolai koráldallamok feljegyzésére, mindaddig, míg fel nem csendült az első német mise a wittenbergi templomban. Őszintén mondhatom, hogy Istennek ezen férfiúja, Luther, a német nemzetnek prófétája és apostola, nagy kedvét leli a figurális és ko- rális énekzenében. Saját szememmel láttam, hallottam és tapasztaltam, hogy Lutherben, aki igen sok éneket és melódiát költött, mint munkálkodott Istennek a szent Lelke és a melódiákat a szövegre megfelelő akcentusokkal milyen mesterileg tudta alkalmazni.« (Folytatjuk.) Linder László.
