Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-09-06 / 36. szám
270. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 36. szám vetnek ki »törvényesen«« ugyanolyan anyagi erejű egyháztagokra (2400 P évi jövedelem). Ha fenntartja az új törvény ezt az elavult »százalékos adónemet«, akkor feltétlenül •szükséges, Hogy az egyházi adóalapok »arányszámait« az egyetemes közgyűlés időről-időre állapítsa meg s a kivetés az arányszámok szorzataival történjék a különféle, megfelelő állami adóknál. így pl. a fenti négy adó arányszáma: 1.—, —.82, 2.35, 13.10. Ha pl, 10'Vo-os az egyházi adókulcs, akkor a földadó után ‘10o/o-ot, .a házadó után 8.2<Vo-ot, az ált kér. adónál 23.5o/0-ot, az alkalmazott kér. adónál 131o/o-ot kell kivetni és így hozzuk közös nevezőre az aránytalan állami adókat, hogy arányos, igazságos legyen az egyházi adónk. De az evangéliumi relativitás és progresszivitás elve még így is hiányoznék belőle! Pass László. Gondolatok az „Erős vár“ körül. Nagyon megörültem, mikor az Evangélikus Élet f. é. 15. számában olvastam Vietorisz József »Erős várunk«-ját, mert ebből látom és remélem, hogy lassanként napvilágra kerülnek azok a fordítások, amelyek Luther énekével komolyan és alaposan foglalkoznak s így maga az elsősorban érdekelt és érdeklődő evangélikus közönség is megismerheti in concreto a pályázatok eredményeit és értékeit s azokat maga is közvetlen megmérheti, nemcsak a bíráló bizottság. S talán a publikációk eddigi hiányából is eredt ez a néma tartózkodás, amellyel tudtom szerint sokan és pedig igen számba vehető erők, akik egyházi költészettel nyilvánvalólag is foglalkoznak, csak távolról kísérték figyelemmel a pályázat sorsát, de maguk a pályázatban résztvenni nem lelkendeztek, már csak azért sem, mert ezek azt remélték, sőt elvárták, hogy megtisztelik az egyházi költészettel és éppen az énekírással foglalkozó belső, illetve házi erőket azzal a gesztussal, hogy előbb egy szűkebb körön, azaz, csak az evang. egyház körén belül, tehát házilag hirdetnek pályázatot és csak, ha ez nem járt volna megfelelő eredménnyel, akkor tágították volna ki általánossá a pályázatot. így az általános pályázat fényében az a különös lehetőség is kísérthetett, hogy valami csodás véletlen folytán olyan valaki ragadhatja el a pálmát, aki nem evangélikus, sem nem protestáns, de tán nem is keresztyén. Nem lett volna ebben semmi lehetetlenség. Hiába próbálta nekem ezt a lehetetlenséget egy illetékes tényező magyarázni. Isten útai itt sem a mi útaink... Ilyen eset már megesett, mint olvastam, a róm. kát. egyházban. Igaz örömem tehát abban csúcsosodott, hogy ime, a homályból a közfigyelem és eleven érdeklődés napfényére került a legkomolyabb fáradalomnak, példaadó mély és méltó tanulmánynak és egy Istentől elhívott tehetség ihletett munkájának egyik szép eredménye — s hisszük, hogy ezután ugyanerre a napfényre jut a többi jobb alkotás is — amely, pláne a »Jegyzetek« nyomán szintén lázasan provokálja, hogy a közvélemény vele úgy külsőleg, mint belsőleg minden ízében és porcikájában foglalkozzék. Hiszem is, mert tapasztaltam, hogy így is foglalkoznak ezzel az egyetemes egyház által legelső helyen jutalmazott fordítási alkotással egyének, családok és társaságok. Több, természetes észjárású, hamisítatlan ízlésű, igen művelt és jó énekes hívünk véleményét kértem ki. Persze nem illetékes kritikát nyertem így, csak néhány laikusnak, első futó benyomás után, odavetett egyéni hangulatképét. Magam, aki az érdeklődő nagyközönség egyik jelentéktelen kis tagja vagyok csupán, de aki komolyan elmélyedni igyekeztem a kérdéses fordítás mivoltába, röviden csak két általános megjegyzésre szorítkozom. Egy külsőre és egy belsőre. A fordítást általában jónak tartom, de a hűségre törekvés oly szigorú ■és pontosságban oly messze ment, hogy a tartalom kifejezésének könnyedségét, közvetlenségét és melegét veszélyeztette. Szinte hidegnek és mesterkéltnek tetszik az egész fordítási munka, mindamellett, hogy művészi igyekszik lenni. A verselés pedig nem éri fel a mai már magasra fejlett, szinte virtuóz technika nívóját. Jambikus volna a verselés, de bizony sok helyt ellentétes verslábak, trocheusok táncolnak, illetve ütődnek össze a komolyabb jambus-lábakkal. (Lásd: 1 versszak 5., 6., 7. soraiban, 2. versszak 7. ; 3. és 4-ik versszak 5., 6. soraiban.) Nem is említve a rímelés fogyatékosságait. Mindjárt az első versszak első és harmadik sor rímei (a trocheus és pirichius); a 2-ik versszak 5/6. és 7/8, a 3-ik szakban 7/8, stb. A Vietorisztól megszokott pompás és művészies verselés és rímelés virtuozitását némileg nélkülözzük itt, ahol az legjobban megkívántatnék. De kritizálni könnyebb, mint alkotni. S a jó műnek a rossz kritika sem árt. Ami pedig a Vietorisz munkája után várható és remélhető volt, az be is következett, íme, az Evangélikus Élet f. é. 24. számában már »Újabb »Erős vár — fordítás és előszó hozzá« címen csakugyan újabb alkotás, illetve fordítás jelenik meg Por Pál tollából. Teljesen eredeti és értékes alkotás, már amennyire egy fordítás alkotásnak nevezhető. Kár, hogy eddig senki ezt a komoly munkát nem méltatta. De mindenesetre elmélyülő, eredeti és alkotó elme munkája, ha az általa felállított és hangsúlyozott elveket nem is sikerült oly mértékben érvényesítenie, hogy a fordításnak, illetve átteremtésnek munkája az összes várható igényeket, jobban mondva, követelményeket kielégítette volna. De egyben felette áll a Vietorisz művének, t. i. jóval
