Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-07-12 / 27-28. szám
216. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 27-28. szám naton kettős irányzat alakult ki a hitvalló egyházon belül. A vezetést az az irányzat ragadta magához, melyet azóta a »radikális«, vagy a »dahlemi« irányzatnak neveznek. Radikálisnak, mert az állam által kiküldött egyházi bizottsággal egyetlen lépést sem tesz közöisen. És dah- leminak, mert a dahlemi Niemöller lelkész a tulajdonképpeni lelke. Három berlini lelkész: Müller, Böhm és Albertz kaptak a zsinattól megbízatást az ügyek vezetésére, míg a végleges új vezetőséget meg nem választják. Az átalakítás hamarosan megtörtént. Az új Birodalmi Testvértanács 31 képviselőtagjából a többség (16-an) porosz területről, a dahlemi irányzatból került ki. Az Ideiglenes Egyház- kormányzat régi vezetősége (Marahrens püspök és társai) helyébe is új lépett. A Birodalmi Testvértanács választotta meg erre a tisztségre március 12-én a következőket: Müller, Fricke, Albertz, Böhm, Forck lelkészeket és egy jogászt. Ezenkívül kinevezett egy tanácsot (Rat der Deutschen Evangelischen Kirche), melynek 7 tagja van. Elnöke Niemöller; tagja Asmussen is, a hit valló egyház vezető teológusa. Ez az új orgánum a Birodalmi Testvértanács és az Ideiglenes Egyházkormányzat viszonyára ügyel fel. Munkájuk csendes szervezkedésben folyik. Nemrégiben wesztfáliai küldöttek jöttek Berlinbe a porosz hitvalló gyülekezetek életének megtekintésére s egyhangú volt a, csodálkozásuk a megújult gyülekezetek munkája felett. Iratokkal erősítik mindenfelé a szorongatott gyülekezeteket. Nagy áldozatok árán fenntartják »teológiai főiskolájukat«, melyet egyszer már a rendőrség feloszlatott, de mint »munka- közösség« (Lehramt der evang. Kirche der Altpreussischen Union) ma is él. Hősies munkájukat a külföld is elismeri. Az É szakaráé rikai Evang. Zsinat teológiai fakultása 3 kimagasló személyiségnek (Dibelius, Niemöller és Jacobi) tiszteletbeli doktorátust adományozott. Hogy azonban ez az irány főleg az uniós porosz területre szorítkozik, nyilvánvaló abból is, hogy néhány napja Brandenburgban »porosz« hit- valló zsinatot tartottak egymagukban; erről még nincsenek közelebbi hireink. Ilyen körülmények között a másik irány hívei is erősebben összefogtak, hogy a hitvalló egyházon belül a lutheri egyházak közösségét kiépítsék. A zsinat utáni események csak gyorsították ezt a folyamatot, de nem az előidézői annak. A lutheri egyházak összekapcsolásának a története régebbre nyúlik vissza. Máir 1935 február 12-én egy »Lutheri Paktum«-ot kötöttek Hannover, Württemberg és Bajorország püspökei önálló, nagy lutheri egyházaik összekapcsolására. Hasonló volt a délnémetországi lutlheri egyházak számára 1935 október 7-én a »Lüneburgi Egyesség«, melyet Lüneburgban 1936 március 10-én újra meg is erősítettek, így következett el sok régi kísérletezés után 1936 mácius 11-én a nagy összefogás napja I rankfurt ,a. M.-ban. Egy-két kisebb egyház kivételével a Német Birodalom összes lutheri egyházai egyesültek, hogy útját egyengessék egy hivatalosan elismert német birodalmi lutheri egyház kialakulásának. Érdekeik képviselésére Tanácsot alakítottak (Rat der Evangelischen lutherischen Kirche Deutschlands), melynek tagjai többek élén az eddig is mindig nagy vezetőszerepet vitt délnémet országos püspökök. Berlinben állandó képviseletül központi hivatalt állítottak fel, vezetője H. Lilje lett. Március 18-án Lipcsében hivatalos jelentést adtak ki: a hitvalló egyházhoz tartozónak vallják magukat, mégis a lutheri egyházak érdekeit külön kívánják képviselni és azok szellemi vezetését külön irányítani. Fontos ez az összefogás a zilált vidékek kis lutheri egyházai számára, melyek az erősebbek irányításába, támogatására és segítő karjára nagyon is 'rászorulnak. Egy másik célkitűzése ennek az iránynak: felvenni az állammal a tárgyalások fonaléit. Abból kell kiindulni eszerint, ami van: vagyis elsősorban az állam által kiküldött Egyházi Bizottság munkájából, mellyel a »radikálisok« szóba sem állanak. Ennek a keresztülvitele egyelőre kétséges, mert újabban az Egyházi Bizottság is tehetetlennek bizonyul s hiányzanak azok a feltételek is, melyek kikötésével a lutheri Tanács közös munkát indíthatna velük a rend helyreállítására. Ha az Egyházi Bizottság munkája kudarcba fúl (ami nem lehetetlen!), akkor a hitvalló egyház két iránya ismét közelebb kerül egymáshoz. Ilyen irányú tárgyalások is vannak már. A helyzet tehát semmiképen sem rózsás. Mindenfelé sötéten látnak. A keresztyénség ellenfeleivel még csak ezután következik a nagy összecsapás. Az utóbbi hónapok szélcsöndje azért inkább viharelőtti csöndnek tetszik. Az olimpiászig ebben változás nem is lesz! De mi jön utána? Ha nem is adunk hitelt különféle híreszteléseknek, már maga az is jellemző, hogy vészhírek járják be az országot. Többek közt ez: olimpiász után egy nemzeti egyházat p reklamálnak (Nationalkirche), mely a német fajiság vallása lesz; egyformán irányul a katolicizmus és a protestantizmus ellen. Azt mondják: ekkor majd újra a porondra lép Müller birodalmi püspök (ki nemrég a hegyibeszédet, »németesítette« meg.). Vájjon puszta vészhírek ezek? Nassau-Hesísenben s másfelé is itt-ott újra nagy számmal tartóztattak le lelkészeket, (több esetben leírhatatlan tettlegességekre is sor került); névszerint imádkoznak értük istentiszteleteiken a gyülekezetek. Berlnibelru a pogány Pergamon-oltár előtt egyesítették a birodalom leányegyesületeit! Az egyházi sajtó béna; könyveit egy központi hivatal »negativ« könyveknek minősíti és indexre teszi (Reichsstelle zur Förderung des deutschen Schrifttums). Az ifjúság hovatovább egészen kisiklik az egyház kezéből. Kívánjuk, hogy a vészhírek azok maradjanak csupán, de félő, hogy talán már az őszre Krisztusnak és az Antikrisztusnak hadai rettenetesen összecsapnak majd egymással a mai Németországban!
