Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-06-07 / 23. szám
23 szám EVANGÉLIKUS ÉLET 181 oldal Lélekhalhatatlanság vagy feltámadás? Lelkészlak, 1936 Mennybemenetel napján. Kedves l J/ram-Bátyám! A konfirmáció szent munkája egészen lefoglalt ezekben az utolsó hetekben. Most, hogy már megtartottuk az ünnepélyt, újra alkalmam van visszatérhetni a »végső dolgok«-üa. Vártam ugyan szíves levelét e tárgyban, de csak nem jött. Jelenleg persze azt sem tudom, mily érzülettel olvasta múltkori levelem, melyben kizárólagosan a feltámadási hit egyedül keresztyén tana mellé kötöttem le magam. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy Ujram- Bátyám sokkal nagyobb gyönyörűséggel látta Morhács kolléga fejtegetéseit, melyek kapcsán újra megerősödhetett azon régi, szent meggyőződésében, hogy az igazi keresztyén álláspont ez: a lélekhalhatatlanság! tjánia és a feltámadási hit nem kizáró ellentétet képeznek, hanem megfordítva, igen szépen kiegészítik egymást és együttesen adják és alkotják a hamisítatlan keresztyén reménységet. El kell ismerni, hogy Morhács kolléga cikke igen meggyőző erővel Íródott. Nagy súlyt ad az elmondottaknak az a tény, hogy fejtegetéseit bibliai alapra helyezi, bibliai példákkal igazolja. Amit pedig az örökéletre és az örökhalálra nézve cikke végén mond, amikor is az egész kérdés-komplexumot a Ivriszt- lusban nyilvánvalóvá lett bűnbocsátó kegyelem ege alatt vonja össze, egyenesen a tiszta evangéliumi hit maga. A kérdés azonban nem az utóbbi. Ne haragudjék meg Uram-Bátyám, de moist arról van csupán szó: mi a helyes viszonya e kettőnek: lélekhalhatatlanság és feltámadás. Morhács kolléga a kettő szintézisét vallja és pedig érdekes és jellemző megfontolásból. A döntő szerepet az evangélium feltámadást hitének juttatja, de — és ez a jellemző — tisztára létezéstani megfontolásokból a lélekhalhatatlanság tanát is a keresztyén evangéliumi üdvbizonyosságok közé sorolja. Figyelje csak meg U rajn-Báty ám, felhozott bibliai példáit és azok magyarázatát. Egytől-egyig azt hozizja ki belőlük, hogy — bár kifejezetten nincs szó bennük a lélek halhatatlanságáról — ez esetekben a halál és a feltámadás napja közötti »ür«-t csak a lélek halhatatlanságának a fenntartásával lehet áthidalni. Valahogyan fél attól a gondolattól, hogy a földi élet és az örökélet között enélkül megszakad a közvetlen összefüggés, amit a lélek elnemmulásával »biztosítani« kell. A lélek által látja »élőnekv holta után is az embert, mert Isten csak élőknek Istene, idézete szerint. A lator példájánál egész világos, hogy csak lelke szerint lehetett »ma« a paradicsomban és Lázár is csak lélekben lehetett Abrahám kebelén, mert teste porla- doz s hiszen még a feltámadás reggele is messze van. Egészen érthető ezekből — gondolja Morhács — hogy a belénk lehellett lélek halhatatlansági tana evangéliumi hitigazság. Bibliai példáihoz ezeket fűzöm röviden. Sokkal szerencsésebb helyeket is idézhetett és magyarázhatott volna. Pl. Máté 16:260t, ahol kifejezetten a lélek örökéleti jelentőségéről van szó. Itt és még másutt is nem lett volna' szüksége körülményes magyarázatokra. Az idézett helyet — Uram-Bátyám már nekem is elém szegezték beszélgetések során. Ilyenkor mindig a Lukács evangéliumabeli megfelelőjére szoktam utalni, ahol már a lélek helyett az ember a maga lényege, mivolta szerint említ- telik. De menjünk egy lépéssel előbbre. A Lázár példát már a spiritiszták iránta érzett nagy rokonszenve miatt sem érni ügetném, kik e történet mellékmozzanatait a maguk igazolására idézgetik. Ennél a példázatnál is, ugye Uram-Bátyám, mindig csak egy vonás az, amire a hangsúly esik. Lázár történeté ve# a mi Urunk Jézus azt akarta aláhúzni, hogy a földi életfolytatás és a halál utáni sorsunk között szerves összefüggés, van és ezért a halálutáni sorsunkon utólag változtatni már nem lehetséges. A korabeli népies, animisz- tikus elemekkel telített történet tehát tovább- menően nem értékesíthető. A legfontosabb pedig, hogy az egész kérdést evangéliumi megvilágításban lássuk, a következő. Igen sovány és szí nteleni örökkévalósági fogalom az, melynél az idő és tér, ezek a mostani világunkat létében meghatározó dimenziók, (melyeket Kant is még csak szemléleti formáknak tartott), még mindig alkalmazást nyernek. Tisztára Augustinus után tudnunk kell, hogy e világ az idővel teremtetett, amiből is legalább annyi már is következnék, hogy nekünk az örökkévalóságot időmen»- tesnek, azaz az idő fogalma nélkül felépítettnek kell elgondolnunk. Az bizonyos, hogy ez a gondolat a nn elménk számára eleve elképzelhetetlen és keresztülvihetetlen. Minket eV most nem is érdekel, hanem csupán annyi, hogy ime, az örökkévalóságba az idő szárnyán még csak képzeletben sem lehet általmennünk. Ugyanez áll a térre nézve is. É's tudja, Uiraim- Bátyám, ezek engem ámulattal és Isten iránti alázattal töltenek el, mert lám, mi emberek még a képzelet szárnyán sem tudunk bepillantani az örökkévalóság világába. Képzeletünk földi szemléletekkel méricskéli a mennyet, látja a végtelennek is valahol a végéit, éjs mji azt hisszük, hogy már Isten világában járunk, holott ugyanakkor még a fényévekben is felmérhetetlen »világür«-nek a földet környező részein is alig jutottunk túl. Ferde nézet aiz is, mely az örökkévalóságot az idővel valahol a. világűr perifériáinál képzeli érintkezőnek, mert nekünk az idő és örökkévalóság viszonyában nem idő és tér szerint kell tájékozódnunk és nem tér és idő szerint gondolkodnunk a halállal kapcsolatosan sem, ahol pedig általános szóbeszéd szerint ama kettő találkozik egymás-
