Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-06-07 / 23. szám
180. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 23. szám egyéb tényezőn kívül — párhuzamosan kell folynia az* istentiszteleti igehirdetésnek és az egyházi élet többi ágának, konkrété: az ú. n- ifjúsági munkának. A vallástanításnak mindezért kettős az arca. Szekuláris, világi szemmel nézve olyan tanítás, mint a többi tantárgyé: a keresztyénség megismertetése. Egyházi szemmel nézve viszont az igehirdetésnek, az evan- géliom közlésének egyik formája. Fontos, hogy a tanuló tanuljon, minél több ismeretet szerezzen., de ugyanakkor kívánatos, hogy minden órán találkozzék az élő Istennel. A vallástanár tanítson, de a tananyagot sohase tekintse többnek, mint eszköznek arra, hogy Isten Igéjét megszólaltassa. Világos, hogy eddig is történt találkozás a vallásórákon Isten és a tanuló között, eddig is dolgozott a Szentlélek a tananyagon keresztül. De tudatossá kell tennünk a vallástanításnak ezt a jelentőségét, és ezt kell központi feladatának tekintenünk. És ez az egyedüli, reális módja annak, hogy öntudatot, hűséget és hasonlót érjünk el. A tananyag fontos szerepének elismerésével egyidejűleg revízió alá kell vennünk még a mennyiségét. Mindenféle körülmény az anyag szűkítését javallja. Egyrészt a tanulók túlterheltsége, másrészt a vallástanítás lényegének tisztázása azt tanácsolja, hogy inkább' kevesebbet tanítsunk, de jól, mini sokat, de feldolgozatlanul. A módszer reformjáról kár volna sok szót ejtenünk, mert egészen más természetű kérdés, mint az eddigiek. A vallástanításnak nincsen sajátos, »egyedül üdvözítő« módszere. Először: más módszert kíván pl. a Szentírás tanítása, mást az egyháztörténelemé, sőt még a különböző fokokon is változik. Másodszor: állandóan tanulni kell a »világi« módszertanokból. Mindent fel szabad használni: az intellektualisztikus, a lélektani, a munkáltató módszert . •. Lehet élmények kiváltásával tanítani, lehet »kérdve-kifejtően« dolgozni. Csupán az a fontos, hogy el ne maradjunk azoktól a lélektani és nevelés- tani eredményektől, amelyeket a tudomány szállít. A vallástanár legyen rugalmas a módszerek alkalmazásában, főleg azonban legyen óvatos, nehogy olyan felfogásból vegyen át eljárási módokat, amely ellenkezik a keresztyén anthropológiával. Ne helyezkedjék, jóhiszeműen se, az idealizmus vagy a materializmus talaján épült lélektan álláspontjára. Különösen veszedelmes az egyébként gyengülő evolucionizmus bármilyen formában való átvétele. Legyen a vallástanítás tisztában,, hogy munkájából teljesen ki kell kapcsolnia a fejlődés elvét. Mindig mindent újra kell kezdenie. Sohasem taníthat »megtért«, »újjászületett«, erős alapú, »jó evangélikus« tanulókat. Mindig bűnös tanulókkal van dolga,, az egyetlen előzmény mindenkori, a felsőbb fokon végzett munkájában is a keresztség. Akkor sem volna ez máskép,, ha megállapodott gondolkozást!, kifejlett emberek tanításáról lenne szó. De a kamasz- és bakfiskori változáson áteső tanulóknál végkép nem remélhetjük, hogy valamire is jutnánk a fejlődés elvével. Mostani vallástanítási rendszerünk sok kudarcának egyik fő oka, hogy nem vetünk számot azzal a forradalmi változással, amely az ifjú vallásos életében végbemegy. A gyermek mennyboltja összeomlik, nincs hová tegye az Istent, semmi sem igaz, amit eddig neki tanítottak ... És mi mégis tovább akarunk építeni 'a tanuló hitére! Mindemellett korántsem kívánok kíméletet a tanulókkal szemben. A vallástanár ne törekedjék mindenféle eszközökkel, hogy a tanulók ellenállását megszüntesse. Sem kedveskedéssel, sem1 emberi tekintéllyel nem szabad megcsorbítania a felséges, parancsoló és ítélő Úristen tekintélyét. Az elvi kérdések közé sorolom befejezésül a reform idejének kérdését. A vallástanítás fentebb körvonalazott lényegének keresztülvitelével kétségtelenül meglazítjuk a kapcsolatot közte és az általános iskolai munka között. Azzal, hogy lemondunk a keresztyén jellem képzésének eszményéről, eltérünk attól az iránytól, — az idealisztikus humanizmustól — amely, legújabban az állami középiskolai tantervben az erényes magyar ember eszményének céltűzésével nyilatkozott meg. Szabad-e hozzájárulnunk a keresztyénség és a kultúra viszonyának felbomlásához? Szabad-e a mai viszonyok között megbolygatnunk, amink még van? Erre azt kell felelnünk, hogy a vallástanítást magát tagadjuk meg és fosztjuk meg létjogosultságától, ha tekintettel vagyunk másra, mint a keresztyénségre. Halogatnunk a reformot annál kevésbbé szabad, mert senki sem tudhatja, meddig lehet ilyen reformot végrehajtani. Most még meglehet., de ha tovább erősödik a szekulárizmus, az Egyháztól való elszakadás, az Istent tagadó életforma, akkor már más reformra lesz szükség. Ez ugyanis csak abban az esetben életképes, ha a vallástan kötelező tárgy az iskolában. Mihelyt olyan változás történik, amely ezt a mai kötelezést megszüntetné, azonnal máskép kell berendezkedni. Alig különbözik ettől az esetleges változástól a mai viszonyoknak olyan rosszabbodása, hogy t. i- a szülők még nagyobb számban vonják meg támogatásukat a vallástanítástól. A középiskola általában nem dicsekedhetik ma azzal, hogy a szülő és a társadalom méltányolja, de a vallástanítás fokozott érzékenységgel kénytelen tapasztalni, hogy a szülő, az otthon, a társaság, a környezet és az élet berendezése mind nagyobb mértékben ellene dolgozik. A középiskolai vallástanitás reformjának tehát most van az ideje. Minden évnyi halogatás süketség az idő sürgető szavával szemben. Pedig minden év Isten kegyelmének ideje. Most van az idej®, hogy »e vangélikus egyházunk a vallástanítás terén is híven végezze szolgálatát. (Folyt köv.) Sólyom' Jenő dr. Mentő vereség. Szeretnék néha menekülni tőle, Kiszakítni kezéből kezem, S megbújni ott, hol nem lát mar szénig: A sorsom üldözője. Szeretném néha agyamból kiverni, Magára hagyni: hogy magamra hagyjon, Nélküle nyugodni ' És nélküle, keim. Kívánom néha, ólom tömje Fülemet, szívem őrkapuját —: Hangját ne halljam, nyelje el Süketség tömbje. Küzködöm vele gyűlölettel, Perlem, álomban, földön, űrben: Hogy legyűrjem! Elém ne álljon dörgő gátnak! Ha nem tudok sziklára szökni, Örvényeim majd medret vágnak; Hadd zugjak zuhatagként mélybe. V isszaszíhatatlanul T orokba, szakadék-éjbe! De ö erősebb, vakmerőbb is. Pokolban sem lehetnék elég messze, Hogy kezéből kirángatott kezem Meg újra ne keresse. Halálba se bukhatóm előle, Előttem járt, jósága visszaüz Életre, tusára, uj erőre. Mindig legyőz! övé kell lennem,, Szállók, vagy hullok, vele kell mennem, Reményem nincs, csak — vereségre: ö szólít mindenütt bírókra, Ha völgyszoros szorít, ha szédít bércorom. • • A harcomat nem emberekkel, Nem ördögökkel és nem angyalokkal, Én Övele, az Úrral harcolom! Solt László.
