Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-06-07 / 23. szám
23. szám EVANGÉLIKUS ÉLET 179. oldal Megáldom tehát ezt a hajlékot. Legyen ez a hajlék továbbra is az igazság házja és a meny- nyek országának kapuja! Lakozzék e templomban mindörökké az Ur és az Ö megtartó kegyelme! Áradjon át általa e világba Istennek egyakaratra vonzó s hit és szeretet nyelvén beszélő Szentlelke mindörökké! Terjessze ez a hajlók a világosságot és ontsa a vigasztalást az evangélium által! Nemzedékek egymást felváltó hosszú sorozata töltse meg itt a szívét és az éleiét istenfélelemmel, emberszeretet- tel^ tiszta erkölccsel és megszentelt élet iidvös- séges forrásával! Isten pedig nyissa meg a buzgólkodó hívek felett az ő egeinek fényes kapuit és ajándékozza meg őket Szent leikével! Hadd legyen ez egyház népének cirökkétartó, igazi és áldott pünkösdi ünnepe! Ámen... D. Raffay Sándor. A középiskolai vallástanítás reformjáról. 1. Elvi kérdések.* I Reformról nehéz szólni anélkül, hogy ne kerüljünk a divatoskodás vádja alá. Nem divatkérdés-e a középiskolai vallástanítás reformja is? A veszély valóban nagy. ' hogy csupán az, de gyávaság lenne kitérni a szükség elől azért, mert el kell viselni ezt a vádat. Azzal is számot kell vetni, vájjon nem az új nemzedék szokásos kritikája nyilvánul-e meg a reform követelésében. Ilyen érvet csak az hozhat fel ellene, aki azt hiszi, hogy ma is olyan nyugodt menetű a szellemi élet, mint egykor volt, ma is elhatárolható iskolák váltogatják egymást a teológiai tudományban, mint valamikor. Ez a reform nem a nemzedékváltás függvénye. Az egész szellemi élet átalakult, a teológia állandó forrongásban van, tehát nem egy bizonyos új teológiai iskola kíván érvényesülni a vallástanítás reformjában, hanem egyszerűen a múló évek magától adódó feladata, hogy legalább is revízió alá vegyük az egyházi életnek ezt a területét. Huszonöt éves már a ma érvényben lévő középiskolai vallástanítási tanterv. Az lenne a furcsa, hogy a Változott viszonyok ellenére ma is jónak kellene tartanunk. Különben sem kell hangulatot keltenem a kérdéshez. Fejtegetésemmel mindössze belekapcsolódom abba a vitába, amely e tárgyról tavaly óta az Evangélikus Élet hasábjain folyik. Magától értődőén a középiskolai evangélikus vallástanítással foglalkozom. Ez nemcsak az egyszerűsítés kedvéért történik. Ez több, mint témaszűkítés. Ez az elkülönülés már hozzátartozik a reformhoz, ennek alapja. Meg kell már végre látnunk, hogy nem juthatunk helyes felfogásra az evangélikus vallástanitás felöl, ha először megállapítjuk, mi a vallástanítás, majd ebből levezetjük az evangélikus vallástanitás tudományát. Meg kell már végre látnunk, hogy az evangélikus vallástanítás nem a kultúra egyik része; az evangélinus vallástanítás nem az embernevelés egyik szelete. Nem jutunk az evangélikus vallástanítás lényegéhez, ha az általános valláspedagógiát ráalkalmazzuk az evangélikus keresztyénségre. tehát, ha talán azt kívánjuk, hogy a hit által való megigazulás. a hitszerüség karakterisztikumát domborítsa ki. sajátíttassa el a vallástanitás. Ez még csak máz lenne. *) Székfoglaló előadás a budapesti evangélikus gimnáziumban 1936. május 9-én Mindezért elég okunk van sajnálni, hogy nincs szóhasználatunkban olyan kifejezés, amely méltó volna arra, amit közönségesen vallástanításnak szoktunk mondani. Semmivel sem jobb ennél a hittanítás, vagy hitoktatás. Mind a két kifejezésnek az a nagy hibája, hogy a tanítás anyagában a hangsúlyt az emberi oldalra tolja át; ugyanaz a hiba ez, mint amellyel a teológiát, az Istenről szóló tudományt hit-tudománynak fordították le. De meg kell alkudnunk a helyzettel. Addig is, amíg nem akad jobb szavunk rá, legokosabb megmaradnunk a vallástanítás, vallástanár szavak használata mellett — elvünk fenntartásával. Az 1911-iki tanterv szerint »a középfokú iskolák vallástanításának célja: az ezen iskolák által nyújtott általános műveltségi fokkal összhangzásban tiszta evangéliomi alapon álló vallásos és erkölcsi életfelfogás nyújtása, benső vallásos meggyőződés, evangéliomi öntudat ébresztése s ezen alapon keresztyén jellem képzése.« Kevesen ismerik e céltü- zést ebben a fogalmazásban, de a szerteszét megnyilatkozó igények hasonlók hozzá. Mit szoktak kívánni .a vallástanítástól? Jó evangélikusok nevelését, ritkábban: jó keresztyénekét. Legyen a vallástanítás alól kikerülő ifjaknak és leányoknak biztos evangélikus világnézetük, erős öntudatuk; legyenek buzgó, hű egyháztagok, elsősorban olyanok, hogy ne adjanak reverzálist. Ami az ismereteket illeti, érdekes módon leginkább egyháztörténelmi, illetve polemikus célzattal felhasználható történeti tudást várnak tőlük, ritkábban a keresztyén tanításban, vagy a Szentírásban való jártasságot. Mindezekhez a hasonló igényekhez képest el kell ismernünk a tanterv cél- tüzésének magasabbrendűségét. mert nem felejti ki a keresztyén jellem képzését, amíg a szokásos kívánalmak többnyire könnyen ellenőrizhető, praktikus eredményekre vonatkoznak. E hivatalos céltüzésnek az a legfőbb hibája, hogy nem számol a valósággal. Nem veszi figyelembe egyrészt az ember bűnös állapotát, másrészt a keresztyén élet természetét. A keresztijén élet az igehirdetés gyümölcse Isten kegyelméből, nem pedig nevelés eredménye. Ugyanígy a keresztyén élet jelenségei, tehát Isten kegyelmének ajándékai azok az eredmények is (öntudat, hűség), amelyeket félhivatalosan támasztanak a vallástanítással szemben. Nem szabad megijedni attól a gondolattól, hogy a vallástanításnak — épp úgy, amint általában a keresztyén nevelésnek — nincsen célja, nincsen magasan kitűzött célpontja. Az elérhetetlen, eszményi célok kitűzése lehet önámító kedvtelése az idealizmusnak, de nem a keresztyénségnek. A keresztyén nevelést nem a cél határozza meg, hanem a nevelő magatartása és a neveltről való helyes felfogás. A keresztyén nevelésben mind a nevelőt, mind a neveltet három valóság jellemzi: Isten teremtése, a bűnösség és a keresztség. Ennek megfelelően a vallástanítást sem a céltüzés határozza meg. hanem a vallástanár magatartása: annak tudatában tanít, hogy bűnös marad, még ha hisz is, — a tanuló pedig 1. teremtmény. 2- bűnös és 3. meg van keresztelve. Elérhetetlen és Isten fenségét sértő céltüzés helyett az állandó feladat megállapítása szükséges. Ez pedig Isten evangéliumának közlése, a Krisztusban megjelent Isten hirdetése — nem prédikációban, hanem tanítással. A vallástanitás éppen akkor tudja ezt a feladatot ' betölteni, ha tanítás marad és nem cserélődik fel sem prédikálással. sem »neveléssel«. Aki valameny- nyire is ért a neveléshez, jól tudja, hogy a tanítás egyúttal rúindig nevelés, a tanár egyúttal mindig nevelő, még akkor is, ha nem látszik annak, legfeljebb helytelen nevelés és rossz nevelő. Még sem fog ártani ezt megállapítani, nehogy valaki ebből arra következtessen, hogy a vallástanítást és az egyházi nevelést elválaszthatónak vélem* Hangsúlyozom azonban, hogy a vallástanítás éppen akkor illeszkedik bele szervesen és hasznosan az egyházi nevelésbe, ha a legkomolyabban ragaszkodik tanítási jellegéhez. A vallástanítás mellett — sok
