Zsilinszky Mihály: Egy forradalmi zsinat története (1707-1715). Budapest 1889.
Előszó
II nem tudja összehozni az öt kerületet; a zsinattól fázik, a közszellemet és fegyelmet csak névről ismeri, közalapja nincs; íelemelt szava elhangzik a pusztában, folytonos megtámadtatásoknak van kitéve; mert ellenfelei és barátai egviránt azt hiszik róla, hogy vagy nem tud, vagy nem akar élni azon szép jogával, melyet apáitól az autonomikus kormányzat neve alatt örökölt. Évenkénti kerületi és egyetemes gyűlései oly jeleneteknek színhelyeivé váltak, melyeknek csak ellenségei örülhetnek. Ugv látszik, mintha e felekezet önmagától félne. Minden nagyobb jelentőségű kérdés megoldásától visszaretten. Belátja a szervezkedés szükségét, de megvalósításához nem használja lel a kellő eszközöket. Mikor idegen hatalom nyomta, mindig zsinatot kivánt; most mikor saját alkotmányos kormányunk van, idegenkedik tőle. Mikor a protestáns egyház fejei ki voltak zárva az ország- gyűlés főrendi házából, erősen hangoztatta a jogegyenlőség behozatalát; most, mikor a jogot megnyertük, nem tud vele élni! ílv körülmények között aggódva nézünk körül; és mert a jelenben vigaszt alig találunk, önkénytelenűl a múltban keresünk megnyugtatást. Az egyháznak alapelvei most is a régiek. A külső és belső viszontagságok nem változtatták meg a Krisztusban hívők egyházának és vallásának jellegét. A szent írás ma is zsinórmértéke a kér. hitéletnek. A lelkiismeretbeli szabadság, a tudományban és erkölcsben való haladás elvét fennen hangoztatjuk a jelen felvilágosult korszakban is. Semmi sem áll utunkban, hogy e magasztos elveknek életet adjunk, hogy a kor haladásához képest szervezkedjünk, hogy javítsuk és tökéletesítsük intézményeinket. Csak férfiak kellenek hozzá, telve keresztyéni lelkesedéssel, bölcs tapintattal és férfias tetterővel.
