Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

VI. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a protestánsok őszinte barátai a helyes értelemben vett kath. autonómiának. Annak az autonómiának, amely a világi elemnek tért akar nyújtani az egyház kormányzatában és vallásos hitének ébrentartásában; annak az autonómiának, mely a kereszténység egyetemes céljait akarja szolgálni, mely a Krisztusban való hitet akarja erősíteni és mindenek felett a hazában lakó vallásfelekezetek között a testvéri szeretetet és a békét szolgálni. Szívesen osztjuk meg minden vallásfelekezettel azt a szabadságot, melyet a hazai protestáns egyház az ország törvényeinek védelme alatt élvez. De nem lehetünk barátai semmiféle előjogoknak és kiváltságoknak, melyek a honpolgárok közötti békét állandóan megzavarják. A mi kath. atyánkfiai görcsösen ragaszkodnak középkori előjogaikhoz és azokból folyó régi intézményeikhez, melyek nem egyeztethetők össze az ország újabb törvényeivel és követelményeivel. Ők egyedül a maguk részére foglalják le a királyi legfőbb kegyúri jogot és azt olyan személyi jognak tekintik, mely független az ország törvényhozásától. Ezt mi nem tartjuk helyesnek; mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy a magyar király valamennyi törvényesen bevett vallásfelekezetnek főpatrónusa és aki ezt a minőségét tagadja, az ellensége a magyar alkotmánynak, mely a királynak bármely hivatalos ténykedésénél az országgyűlésnek és a felelős minisztériumnak befolyását biztosítja.