Horváth Edit: Líceumi olvasókönyv (Sopron, 2018)
VALLOMÁSOK, VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Domanovszky Endre, Marusák Pál, Hollósy Elek, Prőhle Jenő, Benkő László, Csaba József, Peéry Rezső, Vajda Péter, Székács József, Soós Lajos, Dr. Bruckner Győző, Dr. Nagy Endre, Zsirai Miklós, dr. Nikolics Károly, dr. Várszegi Asztrik, dr. Winkler András, Gabrieli Gabriella, Pokker Patrícia
VALLOMÁSOK, VISSZAEMLÉKEZÉSEK 295 1977-ben, a 420. évfordulón lírai visszaemlékezésében így vallott: [-] Mert bennem él Sopron minden titka, álma, szépsége, bánata. Tudom, majd újra elfáradok, és akkor hazamegyek, végigbarangolom Sopron erdei útjait, és az erdő mélyén újra elolvasom az egyik fára felírt Tóth Árpád-idézetet, amelyet még annak idején, mint a Frankenburg Kör titkára a magányos vándorok vigasztalására választottam ki. Szinte hallom Tóth Árpád muzsikáját a soproni erdőben: Reggeltől esteiig a friss erdőben járnék, Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dúdolgat, Mint arany sapkát dobná magasba a holdat, S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék... Születése szerint Zeitler József, később Csanádi József, 1934-től használja a Csaba József nevet. 1935. július 3-án kelt kérvényével kérte az evangélikus egyházkerületi iskolai nagybizottságot, hogy a soproni líceumban meghirdetett angol szakos állásra válasszák meg. Megválasztása után hamarosan ismertté válik Sopronban. 1937- február 10-én a Frankenburg Irodalmi Kör igazgatótanácsa a kör működő tagjává választja. 1936-1939 között a Frankenburg Irodalmi Kör titkára. Tanári és irodalmi tevékenysége mellett kapcsolatot teremt és tart fenn a magyar irodalom jeleseivel. A Nyugati Őrszem szellemi irányítója. Politikai vonatkozású munkálkodása A Soproni Fiatalok Munkaközösségének létrehozása. 1947. november í-jével távozott az iskolából. Csaba József (Makó, 1906 - Budapest, 1990) Líceumi tanár: 1935-1947 Benkő László Itt a múzsáknak emelt öreg hajlékban fölidéződött az a 12 év, amelyet a tanári szoba kopott asztalánál töltöttem, javítgatva azoknak a nebulóknak a dolgozatait, akik most itt ülnek előttem ezüstszínűre festett hajjal. Ott lapozgattam a Magyar Társaság régi könyveit, ott szőttem olykor világmegváltó terveket. Mindezt olyan munkatársi és baráti közösségben, amelynek harmóniáját nem zavarták sem tekintélyi, sem nemzedéki problémák. Annál inkább jellemezték a késhegyig menő viták, de ezek a viták éppen úgy nem zavartak bennünket, mint a pajkos tréfák. A tekintélytiszteleten kívül, vagy a tekintélyt nem tisztelve egymást annál jobban becsültük, szerettük — és összeforrottunk. Ilyen közösségre azóta sem találtam, jóllehet sokfelé sodort az élet.
