Horváth Edit: Líceumi olvasókönyv (Sopron, 2018)
ISKOLATÖRTÉNET - A kezdetektől 1948-ig
IO I S KO LATÖ RTÉNET nak célja a magyar nyelvvel összehangzó latinság, ezért a német nyelv teljesen száműzessék Kövesdy nevét a halála után kiadott Elementa Linguae Hungaricae (A magyar nyelv elemei) című, csaknem két évszázadon át használt művével írta be a magyar irodalom történetébe. A XVII. század 6o-as éveiben tehát két virágzó evangélikus gimnáziuma volt Sopronnak. A mai helyen lévő épület az 1699-es nagy tűzvész alkalmával leégett. Az egyházközség adta össze a szükséges anyagokat és pénzt az újjáépítéshez, illetve külföldi gyülekezetekhez fordultak támogatásért. A Wesselényi-féle összeesküvés felszámolása és megbosszulása utáni „gyászévtizedben" (1671—81) az ellenreformáció csaknem minden joguktól megfosztotta az evangélikusokat. Iskoláikat is be kellett zárniuk. 1681-ig még protestáns házi nevelőket sem alkalmazhattak a városban, s a tilalom megszegőit börtön fenyegette. A tanítók és lelkipásztorok többsége is kénytelen volt külföldre menekülni. Az 1681-es soproni országgyűlés megszüntette e kényszerű állapotot, s a prédikátorok és tanítók visszatérhettek Sopronba. Az evangélikusok 1682. július 9-én újra megnyithatták az iskola kapuit, mégpedig az addigi magyar gimnázium épületében. Ettől kezdve azonban egészen 1853-ig az oktatás fenntartása és felügyelete többé nem a Tanácsot, hanem a soproni egyházközséget illette meg. A XVIII. század folyamán készült tantervek bizonyítják, hogy a felsőbb osztályokban egyre nagyobb teret kaptak a bölcsészeti és theológiai tanulmányok, s a latin mint fő tannyelv mellett szerepelt a magyar és a német is. Sok kiváló természettudós is tanított ebben az időben a Líceum falai között, például Fridelius János rektor (1682—1712), akit hazánk első antropológusaként tart számon a kutatás, valamint Deccard János Kristóf rektor (1712—40), aki egyike volt a legelső magyar botanikusoknak. A magyar szellem az új iskolában is tovább öröklődött: Ribinyi János rektor 1751- ben elmondott évnyitó beszédében A magyar nyelv műveléséről szónokolt — ugyan még latin nyelven — diákjainak, először utalva Magyarországon a nyelvújítás gondolatára. Részben ennek a szellemnek köszönhető, hogy a jozefinizmus kezdetétől a reformkor végéig hazánk kulturális életének annyi kiválósága nőtt fel a Líceum falai között. 1790-ben Kis János négy társával együtt megalapította az ország legelső diákönképzőkörét, a Magyar Társaságot, amely fennállásának eddigi több mint két évszázada alatt szintén nem kevés hírességet nevelt fel e hazának. Kis Jánosnak ebben az időben nem kisebb egyéniségek, mint Berzsenyi Dániel vagy Schedius Lajos — a későbbi esztéta, pesti egyetemi tanár—voltak iskolatársai, tanárai közül pedig elég, ha Sclmartner Mártonnak, az első magyar statisztikusnak és oklevéltudósnak a nevét említjük meg. Bár a Líceumban hamarosan Német, majd Szlovák Társaság is alakult, a reformkori iskolában alig voltak nemzetiségi ellentétek. Pedig a XIX. század folyamán volt olyan tanév, amikor 34 vármegye küldte el fiait a soproni alma materbe. Közben az iskola külseje is megújult: 1824-ben tették le az alapkövét annak az új iskolaépületnek, amely a mai iskola felépítéséig (1894) fennállt, s amelynek homlokköve AEDES MUSIS ERECTAE MDCCCXXV (A Múzsáknak emelt hajlék 1825) felirattal ma is látható az udvar bejárata felett. 1825. október 4-én díszes ünnepség keretében avatták fel az új épületet. A templomban Kis János, az iskolaudvaron GamaufTeofil lelkész és Seybold Pál igazgató
