Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
XV. Keresztyén hazaszeretet.
398 Kanizsai Dorottya. Vége volt a nagy csatának A mohácsi rónaságon, Ott feküdt egy megölt nemzet, Ravatalon, halottágyon. A sok vért a föld beitta, Fejét a fű fölvetette, Hej, de nem volt, ki a sok hőst, Sok halottat eltemesse! A csöndes est mikor megjött, S csillag gyulladt ki az égen, Megjelent egy sugár asszony, Talpig gyászban, feketében. Öt követte munkás csapat, Szomorúan, hallgatagon, Ásó villant... a sír készült... Kétszáz sír a füves hanton. De ki is járt volna erre Halottak közt, temetőben? Járni mégis, mindig jobb volt Tarka réten, zöld erdőben; Mindenkinek volt halottja, Azon a nagy bús térségen, S még sem volt ott senki, senki, Azon a nagy temetésen. Mert temetés volt ott mégis, Egyszerű is, megrázó is, Sírt a hantnál maga még a Durva szívű sírásó is. Hogyne! mikor kétszáz sírba Húszezer hőst kellett tenni, Húszezer hős holttestével Egy országot eltemetni! S mikor kész volt az a sok sír, Kapa és az ásó pihent, Letérdelt a gyászos úrnő S úgy kérlelte a nagy Istent: „Irgalomnak édesatyja! Adj nyugalmat a holtaknak, , S hűbb fiakat, jobb fiakat, Az élőknél, magyar honnak!“ . . . Kanizsai Dorottyának Szép emléke legyen áldott, Hazátokat hőn szeretni, Tanuljatok tőle, lányok! Akár élőt kell buzdítni, Akár holtat eltemetni, Egyet soh’se feledjetek: Hazátokat hőn szeretni! Erdélyi Zoltán. A szabadságról. — Márczius 15-ikére. — Sugárt hint újra ránk az Isten Dapja És márczius fuvalma mámorít. A természet is rendbe megújulva, Lerázza büszkén súlyos lánczait. Ó’, fényes példa! Maga Isten adja, Biztatván vele a föld fiait, Hogy szolgaságot egy napig se tűrve, Tejérted küzdjön mind, szabadság üdve!
