Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.

XIII. Halál és örökélet.

S oly szép az elmúlás, ha nyugodt, derült,

Ha nem takarja felhő a napot,

S a szendergőt panaszhang nem zavarja,

S a szemfedőn ha napsugár ragyog.

Ne sírjatok! Lehet, hogy fáj is neki A bánatköny, mit érte ontotok,

Nem tudna ott alant tán megpihenni,

Ha szívetek utána úgy zokog.

Fájdalmatok, oh, reá nehezednék És égetné lelkét a könypatak . . .

Hagyjátok őt, hagyjátok szunnyadozni,

Jó néki ott a néma hant alatt.

Ne sírjatok 1 A mit most körülállunk,

Nem a halál, enyészet ágya az,

E hantnál mindörökre még nem válunk.

Lesz még e síron túl egy új tavasz.

Oh akkor oly vidám lesz a madárdal,

Oly lágy a lég, rezgő a napsugár;

Lehullt virágra ott új virulás,

Letört bimbóra ott új élet vár!

Vojtkó Pál.

Egy ifjú sírján.

Hervad, búsul a táj, halni készül, Sárguló lomb hull rá szemfedélül;

Ősz fuvalma fájó síri ének . . . Gyászruhát ölt s könye foly az égnek.

Sírok én is, forró könyem árja Omlik tört reményeim romjára; Büszkeségem, boldogságom, vágyam, Mind ott hervad a halottas ágyon.

Ott nyugodni tér az agg természet, Mégis fáj, ha hervadását nézed . . . Óh, de itt, a halál fagyos szele,

Ékes tavasz virágát tépte le.

Zöldéit, virult, boldogságom fája.

Öröm, remény rakott fészket rája.