Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
XIII. Halál és örökélet.
A szél letörte a legszebb ágat S rajta gyógyíthatlan sebet vágott. Zord halál! hát nincs nálad kímélet ?! Mért oltád ki e fiatal éltet! ? Nagy Isten! ki javunkat akarod, Mért is sújt ily fájón erős karod! ? Virág-kora küszöbéhez érve, Már is éj borult szép reggelére. . . . Kánaánt, csak álmaiban látta, Mint Mózes, be nem léphetett lába. Szeretet, köny, ima, mind hiába, — Vándormadárként szállsz jobb hazába. Vágy, terv, jövő . . . mind sírba hull veled, Gyász tölti be s bánat üres helyed. Békén nyugszik, virágok közt arczod; Bennem csiiggedés vív nehéz harczot. Gyász-zsolozsma zeng s halotti ének . . . Árva szívem, hogyne repednél meg ?! Viszik . . . látom . . . lobog a gyász fáklya, . . . Szívem éjét nem űzi el lángja. Zokog velem a résztvevők serge . . Nem elég gyógyír az ily mély sebre. Leeresztik, . . . jaj ! fiam, gyermekem . . . Megállj, ne menj ! . . . nem felelsz-e nekem? Halld meg anyád jajgató panaszát . . . Lásd, hogy sirat atyád, testvér, barát! . . . Hol van Gileád csodabalzsama, Mely ily kínt, keservet gyógyítana ?! Vagy bezárt sírodnál e dúlt kebel Vigaszt se földön, se égen nem lel ?! . . . Mégis, mégis, sírod ajtajához Mennyei fény, glória sugároz; S íme kisírt szemem látja a hit, Szeretet és remény angyalait.
