Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
X. Hit, remény.
309 Ha feljajdul a húr, midőn kettészakad, S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt : Embernek a mi fáj, fájlalni nem szabad? Hisz’ egy bús öröme ez a szívnek, ha veszt! Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret... S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, a ki tűr? Míg a hívatlan köny szeméből megered S nyílt árulást tesz a kebel küzdelmirűl! ? Ah! én is érzem e rejtett vihar dühét, S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival! Szavam nem sérti az alvó világ fülét, A sír süket; mégis van, engem a ki hall! Te szám szerint tudod fejünk hajszálait S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod ... Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt..! ? — Uram, nem érthetem a te akaratod! Mégis, bár útaid titkát feszegetem, És ajkaim pártos szavaktól zajganak; Ne gerjedj, oh Uram! haragra ellenem; Mely bennem így zajong, az a por... a salak! És minden hasztalan! e földet megfutám, Keresve enyhülést fájdalmam közepett; S oda jutok vissza sok kerengés után: Nem gyógyíthat meg más, mint ki megsebhetett. S míg minden tél után kizöldül a kopár: Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt! Elmúlik tőlem is a keserű pohár, Melyet velem Te bölcs tetszésed most itat. Emelj, emelj, kit a csapás megrengete ! Segíts, hogy elbírjam viselni, a mi ért! S bármit hoz a világ s élet története: Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem, miért? Virágok és füvek harmatban ferdenek, Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, — A honnan áldással száll e lágy permeteg: Az én lelkemre is szálljon le béke, csend! Hogy a sir hús gyepén nyugtatva homlokom, Higyjek, reméljek s ezt lehessen mondanom: Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott ... ! Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!! Tompa Mihály.
