Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
X. Hit, remény.
308 A vihar zúgása, tenger morajlása, Villám czikázása, a nap ragyogása, A csillagok fénye mind, mind azt hirdetik: A nagy, bölcs, szent Isten alkotójuk nekik. Gúnyoljon a világ, kísértsen a sátán, A vallás tüze ég keblemnek oltárán, Örülök vagy sírok, élek avagy halok, Gyermekded hitemben, sírig megmaradok. Hiszek az Istenben és az örök létben, A bűn bukásában, erény győzelmében. Nagy Lajos. Isten akaratja. Elhervad a virág, kidől a büszke cser, Mélység lesz a tető a tenger fenekén; Ama törvényt, mely szül, változtat, elseper, Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. Ember, ki most nevet, zokogni megtanul, Meghal az átkozott, meghal a siratott; Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul... És mindez, óh Uram! a te akaratod! A te akaratod! s midőn a fájdalom Tőrével a szíven nagy, mély sebet vere: Kemény szó támad a békétlen ajkakon S ég-földet vád alá fog a kín embere I Hab- s örvénynyel daczol,széllel szemközt evez, Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább, Hanem e gondolat: az Úr tetszése ez . . . Kemény, hideg kőszirt — és nem mehet tovább. Járván a temetőn tanútlan éjjeken, Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,-S felháborult elmém’ ugyan hányom-vetem Az élet és halál örök kérdésein! Mért is végződtek oly kevéssel évei? Mit kérdezem, fanyar-leczkén tanít az ész . . . Születtünk, meghalunk! ezt könnyű érteni; Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.
