Payr Sándor: Kanizsai Orsolya főrangú magyar nő a XVI. századból. Élet- és jellemrajz. Budapest 1908. (Egyházunk nagyjai VIII.)

„Kegyelmed azt magárúi tudhatja, mi légyen úr gyermekének szolga kézre maradni." Könyvvel, tanulással a kis Orsolyát nem sokat búsították. Várkastélyainkban akkor az úgynevezett lovagi nevelés volt otthonos. Ennek egész szellemi részét Gruba uram, az udvari pap látta el. Bizony nem erőltették meg magukat. Orsika még akkor sem tudott írni, mikor férjhez ment. De ezért ne ítéljük el. Nem az ő hibája volt ez, hanem az egész koré. A középkorban a büszke lovag urak se tudtak írni, hanem vitézi módra kardmarkolattal ütöttek pecsétet oda, hova az aláírás kellett volna. Nagy Károly frank királyt, mint a műveltség nagy apostolát ünnepli a történelem és írni bizony csak öreg korában tanult. Nem csoda, ha nehéz volt a keze, mely jobban értett a kard-, mint a tollforgatáshoz. Gerok, a stuttgarti költő pap egy tréfás verset írt a nagy császár e gyengéjéről s azzal vigasztalja: ha nem tudott is jól írni, de azért mégis beírta nevét a világtörténet nagy könyvébe. És nálunk is bármennyire sürgették reformátoraink a nők művelődését: évtizedek múlnak el, míg a jó eszmék megvalósulnak. így történhetett meg, hogy Gzobor Erzsébet, Thurzó György második felesége, valamint Forgách Zsigmondné nádorasszony sem tudtak még leánykorukban írni. Pedig ez nagy baj volt ám már akkor is. Thurzó Györgyöt például nagyon bántotta, hogy a menyasszonya nem ír sajátkezűieg bizalmasan. Váltig kéri: „Csapd el, édes, csapd el az íródeákod, Hadd látom már egyszer saját kézvonásod. Nyugtass meg egy szóddal, De azt magad írd le gömbölyű kacsóddal!"