Payr Sándor: Kanizsai Orsolya főrangú magyar nő a XVI. századból. Élet- és jellemrajz. Budapest 1908. (Egyházunk nagyjai VIII.)

Csak később, már mint feleség vallotta be aztán Czobor Erzsike a nagy titkot, a mint Kis József poétánk tolmácsolja: „írtam volna neked, drága jó uramnak, Jaj, de mikor írni soh se tanítottak!" Éppen így járt Kanizsai Orsolya is. Csak később a férjétől tanult meg írni. Olvasni azonban már lány korában is jól tudott. A főúri neveléshez tartozott azon időben még a zene, az ének s különösen a hárfa- és lantjáték. Voltak kik verselni is próbálkoztak s valamit az idegen nyelvekből is tanultak. Mária királynénk például jól "tudott latinul. Azután vadásztak, halásztak, lovagoltak. A test edzését sohasem vetették meg magyar hölgyeink. A férfiak távollétében, ha kellett, az ellenség a hölgyeket is ott találta a várfalakon, miként az egri nők és Zrínyi Ilona példája mutatja. Sőt Kanizsai Orsolya is dicsekedhetett hadi tettekkel. A régi magyar nőnevelésben az édes anya mellett legkiválóbb szerepük volt az éltesebb nemes udvarhölgyeknek, a milyeneket majd minden várkastélyban találunk s ä kiknek élén a megtiszteléssel úgynevezett „fő vén asszony" állott. Ilyenül említ Orsika anyja is házában egy Káldyné nevű úri asszonyt. A szövésben, fonásban, kertészetben, főzésben és egyéb háztartási teendőkben ezek oktatták a serdülő leányokat. Ilyen volt a magyar nők üdvari élete még Lórántfi Zsuzsanna idejében is, miként azt Szász Károly oly szépen festi: