Payr Sándor: Kanizsai Orsolya főrangú magyar nő a XVI. századból. Élet- és jellemrajz. Budapest 1908. (Egyházunk nagyjai VIII.)

kenyerét. És az a tudat is, hogy az egykor oly dús lombozatú főúri családnak ő az utolsó kivesző maradéka bánatos borongással tölthette el lelkét. Ez a gyermekkori átélt árvaság mély nyomot hagyott lelkében. Később is, mikor majd párját leli, a keserű tapasztalat szülte érzéssel írja férjének: „Én nekem az hatalmas Istennek utána sem apám, sem anyám, sem uram, sem fiam, sem lányom nincsen több kegyelmednél". Édes anyja, ki másodszor is hamar megözvegyült, két árva gyermekének gyámjául Várday Pál prímást, Szálaházi Tamás egri püspök kanczellárt, Thurzó Elek országbírót és Batthyáni Ferencz horvát bánt kérte fel végrendeletileg. De ezek nagy urak voltak, hivatalos dolgaik miatt az elhagyott leánykát csak látni is ritkán láthatták. Azért a két gyermek nevelését és gondozását az anya Hasságh Dénes kanizsai és Wathay Ferencz kapuvári várnagyokra és Oruba Tamás udvari papra bízta. Ezek körében, fizetett tisztek és cselédek között tölte Orsolya a gyermekéveket. A nagyúri mód, a sok kastély és uradalom egyet bizonyára nem pótolhatott: az apai és anyai szívet, melyek ott lenn a hideg sírboltban porladoztak. Pedig igaza van Szabolcska Mihály költőnknek, mikor ő mint szegény diák azt mondta a gazdag, de árva gyermekről: Hogy a rang ós módos élet Nekem így nem kellenének, — Ha nincs anyja szegénykének! Orsolya még később is sokat emlegethette ezt a keserű árva sorsát, mert még harmincz év múlva is sógornője, Majláth Istvánné erre hivatkozva, írja neki: