Payr Sándor: Kanizsai Orsolya főrangú magyar nő a XVI. századból. Élet- és jellemrajz. Budapest 1908. (Egyházunk nagyjai VIII.)

Gyűjti aztán udvarát körébe. Nem hivalgó udvaronczkör ez: Egyszerű leányok háza népe, Testükön fehérlik szűzi mez. És mind varrnak, kötnek, fonnak, szőnek Körüle a fejedelmi nőnek. A munkának ö a középpontja, Ő az, a ki osztja, vezeti; Megdicséri, hogyha jó, — kibontja S „újra kezd!" ha nem tetszik neki. S mindenikben arra ég a verseny: Egy mosolyt hogy asszonyától nyerjen. így tölte Orsika is a leányéveit s a mi jót a házi dolgokból tanúit, annak később mint férjes nő is nagy hasznát vette. A munka enyhíté árvasága fájdalmát is. Édes szülői után, egyetlen bátyja, Ferencz is elhal mellőle 1532-ben. Benne az utolsó Kanizsai halt ki fiágon. Az ősi czímert megfordítva helyezték el a sírboltban. Orsolya ekkor még csak tizenegy éves volt, de eléggé érett és okos arra, hogy a csapás nagyságát felfogja. Anyagilag is végzetes volt bátyja halála, mert a családi vagyonból a leányág csak az ú. n. leánynegyedet örökölte. A többi ilyenkor a királyi kincstárra szállott. Csak kegyelemből fiúsítás útján kaphatta volna meg Orsika vagy leendő férje az egészet. Nosza tehát, egy méltó vőlegényt kellett hamarosan a még gyermekleánynak keresni. A kik jó szívvel voltak iránta, gyámok és a jó rokonok siettették legjobban. Pályázó lett volna elég, de olyan vőlegény kellett, ki a királyi kegyre is méltó lesz. így keresték ki ós ajánlották Orsikának az akkor élt legderekabb magyar