Payr Sándor: Széchenyi vallásos lelkülete. Sopron 1926.

V. Összefoglalás. Széchenyi racionalizmusa és moráltheologiája. Protestáns hatás Széchenyi lelki világában. Zrínyi és Széchenyi a vallásszabadságról és vallásbékéről. A két katholikus legnagyobb magyar intelme a második Mohács népéhez

gondolatvilágában nőttek naggyá. Széchenyi is hitszabályzó tekintélynek és a hitigazságok forrásának a tradició mellőzésével a Szentírást ismeri el. A keresztyénség lényegét, Istennek lélekben és igazságban való imádását (Ján- 4, 24), a legfőbb erkölcsi törvényt, az Isten és felebarátok iránt való szeretetet ebben keresi és leli meg s emellett a vallás külső formáit, a ceremóniákat igen kevésre értékeli. Egész közéleti szereplésében is az evangeliomi értelemben vett keresztyén szabadelvüség, a külső formalitások tudatos mellőzése, a reformátori kezdeményező bátorság, az egyéni új úttörések, a kitartó nagy energia, mellyel Isten eszközének és munkatársának érzi magát, a legnagyobb tevékenység és fényes sikerek mellett is az őszinte megalázkodás és az isteni kegyelem és segedelem szükségének mély átérzése, az elszánt nagy és áldozatkész lelkesedés, mellyel a közíntelligenciáért, a népművelődésért, a vallásos hitre alapított erkölcsiségért és a nemzetiségért, különösen ennek éltető lelkéért, a magyar nyelvért és magyar alkotmányért síkra száll, mind ezek a protestantizmus hatására s a vele való lelki rokonságra vallanak. Már ifjúkorában Rousseau és Voltaire műveit olvasván, a protestantizmusból is ennek csak egyik szabadabb theologíai iránya volt reá hatással. Erős racionalizmusa a vallást igazán csak az erkölcsi oldaláról tudta méltányolni. Még imádkozni is tettekben akart. Az Istenben való hit és a szeretet adja meg bámulatos munkaerejét. Az erkölcsiségnek legértékesebb virága pedig Széchenyi erős hite és meggyőződése szerint az izzó faj- és hazaszeretet, mely a nemzet sajátszerű erőinek kifejtésével isteni végzést és parancsolatot teljesít az emberiség teljes egészének fejlődésében. A magyarságnak Isten örök bölcs végzése szerint világtörténeti missziója van, azért fenn is fog maradni. A vallások értéke az erkölcsiségtől függvén, egyik sem mondhatja magát egyedűlüdvözítőnek. Rómának ezen igénye, a „Sola Salvifica" ellen Széchenyi mint szabadelvű magyar katholikus ismételten és határozottan tiltakozik. Ha ő más vallásban születik, úgymond, abban is megmaradt volna. Lehetőnek mondja, hogy a más vallású a r. kath. egyház, sőt a pápa anathemája ellenére is üdvözül. Az infallibilitásnak a Seneca-féle „Errare humánum est" örök emberi igazságát helyezi ellenébe. Az a „timbuktui polgár", aki érdekből mond le a szabad kutatás jogáról és menekül a hatalmasabbnak üdvözítő karjaiba, Széchenyi előtt szánalmas alak. A hit és lelkiismeret szabadsága elvitathatlan joga a szellemi nagykorúságra hivatott keresztyén em-