Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

ELSŐ RÉSZ. Az egyes egyházközségek története.

Török, Bánffy, Zrinyi, Erdődy, Batthyány, Dersffy és Széchy, a kiválóbb nemesi családok sorából az Ostffy, Choron, Ákosházi Sárkány, Kisfaludy, Káldy, Telekesi Török, Wittnyédy sat. lesznek evang. hitünk első védői. Ezek birtokain találjuk az első evang. lelkészeket és tanítókat. A nagyobb várerősségekben pedig, mint Magyaróvárott, Győrött, Komáromban, Tatán, Székesfehérvárott és Nagykanizsán egyes buzgó várparancsnokok veszik oltalmukba az igehirdetőket, A katonaság, mely később a klérus fanatizmusának lesz szolgája, kezdetben az evangéliom ügyének volt lelkes misszionáriusa. Az Ausztriából időnként idejött hadvezérek is, Fels, Salm, Roggendorf, Braun, Rueber sat. eleinte mind buzgó evangélikusok voltak, akik a magyar reformáció ügyének is nagy szolgálatot tettek. A reformáció tanainak gyors elterjedésében nem csak a lelkészeknek és tanítóknak, hanem a világi patrónusoknak, földesuraknak és városi szenátoroknak is nagy érdemük van. A férfiak mellett kivették részüket a szent munkából a buzgó nők, a családanyák. A tudósok mellett a lantosok és kegyes poéták, az udvarbírák mellett a művelt háziorvosok, városokban a kereskedők, katonák sat. Régi források csak csekély számmal és hézagosan maradtak reánk. Igen sok elveszett belőlük a törökdulások, templomfoglalások és egyéb veszedelmek idején. Néhol csak egy véletlenül felbukkant XVII. századbeli adat, levél vagy tanúvallomás utal vissza arra és pedig teljes bizonyossággal, hogy az illető gyülekezet már a XVI. században is létezett és virágzott. Sok helyen találkozunk a névtelen hősök munkájával. Erre nézve szépen mondja az idősebbik Révész Imre : „A mi hőseink jeltelen sírokban nyugosznak, alakjaik talán végképen elenyésztek, mint a felhő, mely villámait, záporát kiontván, maga semmivé lesz, de hatását s emlékét a megáztatott föld s a megtisztított lég hirdeti". Sok helyen elvesztek és megszakadnak az összekötő kapcsok, melyek a fejlődés folytonosságát tanúsíthatnák; de ez a hézagosság és aránytalanság, mely a történeti előadásnak nagy szépséghibája, ne bántsa szemünket. Ilyen esetekben elégedjünk meg a kevés helyi vagy közeli adattal s az ezekből vont, de szilárd alapon álló következtetésekkel. Az eddig megjelent gyülekezeti monográfiák — kevés kivétellel — oly szegényesek és szűkszavúak, hogy különösen a XVI. és XVII. századra vonatkozó anyagot majdnem egészen magamnak kellett összeszednem. Ne tulajdoníttassék tehát vétkül,