Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)
1. BEVEZETÉS
Mint említettük, az 1830-as években elindult szlovák nemzetiségi mozgalom élén nagy számban találhatunk evangélikus lelkészeket, tanítókat. Mivel a szlovák származású nemesség vagyonnal és műveltséggel rendelkező része asszimilálódott, nem valósulhatott meg a magyar modell, ahol a birtokos nemesség adta a nemzetiségi törekvések elitjét. A nemzetiségi törekvések vezetését így az egyházi értelmiségnek kellett felvállalnia. Noha a szlovákok többsége katolikus volt, mégis az evangélikus értelmiség töltött be számarányához mérten nagyobb szerepet. Véleményem szerint ez egyrészt annak köszönhető, hogy a nemzetiségi törekvések ebben a korszakban elsősorban az anyanyelv jogainak védelmében nyilvánultak meg. Az anyanyelvű protestáns egyház, és annak értelmisége ebben a tekintetben jóval exponáltabb helyzetben volt, mint a latin nyelvű katolikus egyház papjai és tanítói. Az államtól független, és lazább egyházfegyelemmel rendelkező evangélikus egyház lelkészei és tanítói szabadabban vehettek részt kulturális és politikai küzdelmekben, mint a katolikusok. A nemzetiségi kérdés tekintetében az evangélikus egyház vezetői „két tűz közé" kerültek. Saját lelkészeik és tanítóik egy része magyarosító törekvésekkel vádolta az egyház vezetőit, elsősorban Zay Károly egyetemes felügyelőt. A vádnak annyi alapja valóban volt, hogy az evangélikus egyház liberális vezetői - a korabeli liberális ellenzékhez hasonlóan - a magyarosodásban látták a nemzetiségi kérdés megoldását. A gyakorlatban azonban nem tudták korlátozni az egyházon belül a nemzetiségi nyelvhasználatot az istentiszteleteken és az oktatásban. Az egyházi közigazgatás nyelve ezzel egyidejűleg a latin helyett egyre inkább a magyar lett, ami gyakorlati nehézséget is okozott a szlovák nyelvű gyülekezetekben és egyházmegyékben. A „tót egyház" nem ritkán vádként is elhangzott az evangélikus egyház vezetői felé. Túlzott engedékenységgel vádolták őket a szlovák nemzetiségi törekvésekkel szemben. Eperjesi, lőcsei és pozsonyi evangélikus líceumokban működő szlovák nyelvi társaságokat tartották a „pánszláv" törekvések fő fészkeinek. Az evangélikus egyháznak gyakran kellett védekeznie a lapokban megjelenő támadások ellen. Mivel Szeberényi János bányakerületi és Jozeffy Pál tiszai szuperintendensek is csatlakoztak ahhoz a mozgalomhoz, amelyben az uralkodóhoz fordultak szlovák értelmiségiek, hogy a szlovák nyelv jogait védelmezzék, különösen felerősödtek azok a hangok, amelyek az evangélikus egyházat támadták. * * *
