Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)

6. MEGTORLÁS AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN

azt sem, hogy Windischgrätz rendeletének is engedelmeskedett. Az 1849 januárja után teljes pálfordulást végrehajtó, és az udvart támogató Hám János esztergomi érseknek is le kellett mondania prímási hivataláról. Ezzel szemben Szoboszlai Pap István tiszántúli református püspök, a trónfosztást kimondó debreceni országgyűlés „házigazdája" megtarthatta hivatalát 1849 után is, miután Haynau rendeleteit végrehajtotta. Ezek a példák azt bizonyítják, hogy az udvar nemcsak az egyes egyházfők forradalom és szabadságharc alatti magatartását vette figyelembe a megtorlás idején, így annak sem lett volna akadálya, hogy az evangélikus püspökök a helyükön maradjanak. Ha a kérdésnek azt az oldalát nézzük, hogy evangélikus és református egyház között mi volt a legnagyobb különbség a 19. század közepén, amely a hatalmat arra késztethette, hogy addigi évszázados hagyományaival szakítva, különböző módon járjon el a két felekezettel szemben, akkor azt a nemzetiségi összetételben találjuk meg. Mint tudjuk, a nemzetiségi kérdés a forradalom alatt és után is fontos részét képezte az udvar politikájának. Lehetséges, hogy az evangélikus egyházon belüli nemzetiségi feszültségek kihasználásával próbált meg Bécs a maga szempontjából előnyösebb egyházpolitikát oktrojálni a protestánsokra, amelyet az evangélikusok esetében elősegítettek volna az udvarhoz feltétlenül hű adminisztrátorok. A legnagyobbrészt magyar nemzetiségű reformátusok esetében ilyen megfontolás nem játszhatott szerepet, ezért nem volt szükség adminisztrátorok kinevezésére. A protestáns pátens idején bebizonyosodott, hogy a német és szlovák evangélikus gyülekezetek egy része valóban az udvar törekvéseit támogatta, azonban ebben nem volt nagy szerepe az adminisztrátoroknak. Az is igaz, hogy az udvar elképzeléseit mindenféle nemzetiségi megfontolás nélkül inkább támogatták volna a református egyházban is a kinevezett és államilag fizetett adminisztrátorok, mint a választott, és már a forradalom idején is hivatalban volt püspökök. Az evangélikusokkal való keményebb bánásmód irányulhatott a protestánsok egységének megbontására is. Az abszolutizmus idején tényleg gyengült az együttműködés evangélikusok és reformátusok között, de ennek oka nem a megtorlás idején alkalmazott különböző kormányzati bánásmód, hanem minkét felekezet világi vezetőinek eltávolítása, és a két egyház működésének eddig soha nem látott mértékű állami ellenőrzése volt. Mint említettem, a fentiek csak hipotézisek. A kérdésre megnyugtató választ csak akkor adhatunk, ha új adatokra bukkanunk. Ha van ilyen egyértelmű válasz, valószínűleg valamelyik bécsi levéltárban keresendő.