Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben. Budapest 2002. (Societas et ecclesia 5.)
6. MEGTORLÁS AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN
A többi magyarországi felekezettel összevetve kitűnik, hogy az evangélikus egyházat sújtotta leginkább a forradalom és szabadságharc utáni megtorlás. Főleg a református egyházzal összevetve feltűnő, hogy az a Habsburg-kormányzat, amely évszázadok óta egyforma módon kezelte a két hazai protestáns felekezetet, 1849 után keményebben sújtotta az evangélikus egyházat. Az evangélikus szuperintendensek elmozdítása, illetve bebörtönzése az egyházat autonómiája maradványaitól is megfosztotta, míg a református püspökök - igaz, hogy szoros állami ellenőrzés mellett, és állandó zaklatásoknak kitéve - helyükön maradhattak. Ezt a tényt leszámítva ugyan teljesen egyforma volt a két felekezettel való bánásmód az abszolutizmus egyházpolitikája részéről, de úgy véljük, hogy az evangélikus püspökök elmozdítása olyan tény, amelyre meg kell kísérelnünk magyarázatot adni. A rendelkezésünkre álló adatok alapján sajnos nem tudunk kielégítő választ adni a fent megfogalmazott kérdésre, így csak hipotéziseket fogalmazhatunk meg. Lehet egyszerűen a véletlenek összjátéka, rosszindulatú feljelentések következménye az, hogy az evangélikus egyház elveszítette püspökeit. Tudjuk, hogy a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás más esetekben sem volt következetes, a hadbíróságok által kirótt büntetések nem feltétlenül álltak arányban az elkövetett tettekkel. Mind a négy püspök elmozdítása, és három bebörtönzése azonban véleményünk szerint nem tekinthető ilyen véletlen következetlenségnek. Ebben az esetben azonban az evangélikus egyház „kollektíven" követett el olyasmit a hatalom ellen, amelyet másik felekezet nem tett meg, s amelyért ilyen súlyosan kellett bűnhődnie. Elképzelhető, hogy a fentebb már bemutatott, néhol feltűnően „felülreprezentált" forradalmi részvétele az evangélikus egyháznak - Kossuth és Görgey evangélikus volta, a honvédsereg tisztikarában való evangélikusok nagy száma - lehetett az oka a súlyos megtorlásnak. Bár alsóbb szinteken ez a felülreprezentáltság már nem volt jellemző, a megtorlás irányítóinak ez kevésbé tűnhetett fel, mint a vezetők evangélikus volta. Az is nyilvánvaló, hogy a forradalom és szabadságharc nemzeti, és nem felekezeti ügy volt. Bécsben is tudták ezt, de az új rendszer legitimációját talán megkönnyíthette, ha egy kisebbségben lévő felekezetet tesznek bűnbakká. Mindezzel szemben az is igaz, hogy a tizenkilencedik század közepén már a Habsburg birodalomban sem felekezeti alapon zajlott a politika, amit talán legjobban az példáz, hogy a megtorlás korának két legfontosabb személyisége is protestáns volt: Haynau református, Alexander Bach belügyminiszter pedig evangélikus. A fenti megfontolások ezért sem adhatnak teljesen kielégítő választ a kérdésre. Az is elképzelhető, hogy maguk az elmozdított püspökök tettek olyat, amely felekezeti hovatartozásukra való tekintet nélkül kiváltotta elmozdításukat és bebörtönzésüket. Tény, hogy mindhárom bebörtönzött evangélikus püspök, és a „csak" elmozdított Stromszky Sámuel is elkövetetett olyasmit, amely lehetővé tette leváltásukat. Az is kétségtelen azonban, hogy egy-egy püspök leváltása politikai döntés volt, amelyben figyelembe vették felekezeti hovatartozását is. Példának okáért Haubner Máté nem kerülhette el a börtönt azért a körlevélért, amely alapján a felségsértést igen nehéz lehetett rábizonyítani, és nem vették figyelembe
